Tudhattam volna. Avagy nárcisztikus sérüléseink hivatásunk során.
2021. május 2.
Testképzavar, kényszeresség, tökéletes külső, plasztikai műtétek
2021. november 6.
Napi szinten érnek bennünket igazságtalanságok. Tegnap a lakásban bár forgott a ventilátor, klíma azonban sehol és ebben a plusz harminc fokos pokolban azért elég durva állapot jött létre. Miért pont nekünk nincs beszerelve klímánk? Tehettem volna fel a kérdést, máris szorosan belekapaszkodva az áldozattudat táplálásának lehetőségébe, amire egy épp klimaxon áteső szintén klíma nélkül panelben sínylődő hölgy még tétet is rakhatna: na ja, bezzeg az én hőhullámaim, ezzel az időjárással megspékelve! Máris vitatkozhatnánk azon, melyikünk a szerencsétlenebb. Vagy mi lett volna, ha időben beszerezzük ezt az eszközt? Egy másik példa. Múlt héten ügyet intéztem a kormányablaknál és a már műszakja végén járó kolléga mondjuk úgy, hogy nem volt a legkedvesebb velem. Mivel érdemeltem ki? – kérdezhettem volna, de ezt is elengedtem. Összességében véve sikerült megoldani, amiért mentem. Íme két igazságtalanság az elmúlt egy hetemből. De tudnám folytatni, egy könyv simán kijönne belőle, ha ráállnék a témára.
Tavalyi olvasmányélményeim közül meghatározó volt a Döntés című alkotás, melynek pszichológus szerzője pont ezt tanítja: igazságtalanságok márpedig voltak, vannak és lesznek is. Tehát időnként ilyen-olyan körülmények, rendszerek vagy akár személyek viselkedésének áldozatává válunk. Ugyanakkor dönthetünk arról – idézve újra a szerző gondolatait – hogy ezekben a szituációkban belekapaszkodunk-e áldozattá válásunk tudatába. Ajánlom mindenkinek. Hiteles a hölgy, hiszen ő maga zsidóként megjárta a koncentrációs táborok minden borzalmát, tehát, ha azt állítja, igenis lehet úgy élni, hogy nem növesztünk magunkban áldozattudatot, akkor az valószínűleg úgy is van.
Edith Eva Eger könyvében van egy jelenet, ahol – bízom benne, hogy pontosan idézem – a munkatáborból való menekülés során az ügyeletes náci tiszt sorokba akarja beosztani a foglyokat, Eva testvére azonban nem moccan. Ezt természetesen zokon veszi a katona és fizikai ráhatással igyekszik jobb belátásra bírni őt, de így sem jut előrébb. Ezután rövid szitkozódás után feladja a próbálkozásait. Maga a történet első hallásra félreérthető. Úgy tűnhet, mintha az lenne a tanulsága, hogy a lány „jól megmutatta annak a szemétládának”, holott az írónő szerintem valójában mást akart érzékeltetni. A „megmutatom neki” típusú lázadó attitűd pont az áldozattudat formálását segíti elő, hiszen ez a narratíva általában merev, váddal teli, pesszimista, megragadt a múltban (hogy bánhattak így velem?), engesztelhetetlen, megtorló, és nélkülözi az egészséges határokat és kereteket.
Ez a példa a könyvből szerintem inkább azt próbálja illusztrálni, hogy:
Az igazságtalanságok kellős közepén, ahol aztán tényleg bármi megeshet, testileg, lelkileg megaláznak bennünket és már az élethez való jogunkat is kétségbe vonják, még ott is… még ott is maradhat egy aprócska szelet, ami a miénk. Tehát, ha felismerjük ezt a lehetőséget, dönthetünk úgy, hogy az általunk választott sorban maradunk. És amíg meg nem halunk – a példa drámaisága érzékelteti, hogy erre ott bőven volt esély – ezt a jogot senki nem veheti el tőlünk. Pontosan ez a különbség az áldozattá válás és az áldozattudat között. Ahogy a pszichológusnő írja:
Nem választhatunk fájdalom nélküli életet. A szenvedés elkerülhetetlen és univerzális. A szenvedésben nincsen hierarchia. De a saját életünket belakhatjuk, választhatunk, hiszen csak csak mi tudunk úgy megtenni valamit, ahogyan mi meg tudjuk tenni.
Hasonló társadalmi jelenséget vélek felfedezni a védettségi igazolványok kapcsán is. Nem szeretnék érvelni egyik tábor álláspontja mellett sem és azt sem fogom elárulni, hogy jómagam oltakoztam-e, mert a cikk szempontjából teljesen irreleváns ez az információ. Nagyjából úgy tűnik, mintha totálisan mindegy lenne mit tennénk (oltakozunk/nem oltakozunk) így is- úgy is áldozattá válunk. Ha oltakozunk akkor azért, mert úgymond emberkísérletben veszünk részt és maradandó károkat szenvedhetünk, ha nem, akkor meg azért, mert szabadságjogainkat korlátozzák és számtalan dologról le kell mondanunk, melyek más – az oltakozó csapat – számára elérhetőekké válnak. És létezik az a megközelítés is, hogyha valaki nem oltakozik, akkor bizony másokat, a környezetét teszi áldozattá, vele együtt pedig nyilván saját magát, hiszen aki árt, az valójában önnön sorsát is megpecsételi. Sakk-matt. Az előbbi érvek hasonlónak tűnnek abban a tekintetben, hogy meghatározzák kik lesznek e küzdelem vesztesei. Vagy ezért. Vagy azért. És ha elfogadjuk ezt a logikát, az pont elég áldozattudatunk megerősítéséhez és az emberi közösség megosztásához.
ó
Nem attól leszünk áldozatok, ami történik velünk, hanem attól, hogy úgy döntünk, belekapaszkodunk az áldozattá válásunkba.
Ha a könyv tanításait alkalmaznám, akkor az eddig vázolt vesztes opciók helyett inkább így/vagy ehhez hasonlóan közelíteném meg a kérdést:
A verzió: Oltakozom, mert példának okáért utazgatni szeretnék és jelen körülmények között ezt így tudom megtenni. Ha negatív egészségügyi hatásai lesznek a döntésemnek, akkor pedig együtt fogok élni velük a továbbiakban.
B verzió: Nem oltakozom, mert számomra nem elég meggyőzőek az eddig elérhető érvek és védeni szeretném az egészségem. Ha lemaradok ezáltal bármilyen lehetőségről, akkor majd megbirkózom ezekkel a veszteségekkel.
Mi a közös a két kijelentésben?
Azon kívül, hogy mindkettő egy szabad döntést rejt, egyaránt elfogadják a veszteség, a gyász lehetőségét, hiszen, ahogy Edith Eva Eger írta:
Amikor nem engedjük magunkat gyászolni a veszteségeink, sebeink és csalódottságaink miatt, akkor arra ítéltetünk, hogy újra meg újra átéljük őket. A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt.
Ne építsünk hát áldozattudatot, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy ez az egyetlen választásunk. Mert nem így van.
Forrás:
Eger, E. E. (2017). A döntés. Budapest: Libri.
