Ne menekülj az ereszcsatornán! Pár gondolat a felelősségvállalásról.
2020. december 3.
Amikor a lét elviselhetetlenül könnyűvé válik. Elköteleződés egy bizonytalan világban.
2021. március 20.
Minden „jól indult” (a “jól” persze ilyenkor relatív), megköszöntem neki az estét. Csak egy pár sort írtam. Láttam, hogy online, de semmi. Türelem… Győzködtem magam. Eltelt a hétfő. Kedd. Szerda. Nulla. Jóóó… engedjük el. Lehet, hogy elkerülte a figyelmét. Persze, legbelül tudtam, ez gyerekes önámítás. Ha fontos lennék, akkor… Csitt! Kispadra vezényeltem a lázadó belső hangot. Nagy levegő. Még egyszer. Bármi lehet. Bármi! Mi van, ha valami súlyos, baljós dolog az a “bármi”? Hol marad a megértés, a tolerancia? Még mit nem! Talán vezessek határidőnaplót azokról, akikkel randizott? (1 hét múlva…) Megint megszívtam. A puszta kérdést is negligálta. Rá se kattintott az üzenetemre. Hogy rohadjon meg!”
Ismerős a fenti kis történet?
Mit nevezünk egyáltalán ghostingnak?
Egy olyan random első randi után eltűnni, ahol nyitva hagytuk a lehetőségeket és nem ígértünk semmit, nem ghostingolás. Ha mégis úgy ítéltük meg, hogy lesz valami a románcból és összezavarodunk a partner passzivitásától, lehet kérdezni elvárásaink táplálása helyett. Valóban dukál az a hamis “nem állok készen egy kapcsolatra” bullshit, még akkor is, ha legbelül érezzük, hogy az esetek nagy részénél hiányzik az állítás másik fele (“Nem állok készen egy kapcsolatra. Legalábbis veled.”). Kérésre elmulasztani a feedbacket már ghostingnak tekinthető. Munkaadóként álláshirdetésünkben feltüntetni, hogy „nincs kapacitásunk minden érdeklődőnek visszajelezni” és ehhez következetesen tartani magunkat, ugyancsak nem tűnik köddé válásnak. Tíz napos átfutást garantálni, majd lelépni, állást ígérni, kifejezni, hogy mennyire kíváncsiak vagyunk a pályázóra, majd felszívódni, nos, ez már bajosabban hangzik.
Én alapvetően két kritérium alapján definiálom a ghostingot:
- Felelősséget vállalunk, ígéretet teszünk egy közös üggyel kapcsolatban, majd ezt nem tartjuk be.
- Mikor a partner efelől (vagy az általa vélt ígéret után) érdeklődik, elvágjuk a kommunikációs csatornákat.
A kettő persze külön-külön is megvalósulhat, mégis úgy gondolom, mindkettő szükséges ahhoz, hogy a ghosting bekövetkezzen.
Ha ígéretet teszünk, azt akár el is felejthetjük.
Lehet, hogy tényleg komolyan gondoltuk, de elvesztünk a rengeteg teendő között. Előfordulhat ilyesmi. Ugyanakkor, ha erre felhívják a figyelmünk, észbe kaphatunk. Elnézést kérhetünk, korrigálhatunk. Legyünk elnézőek, – hacsak a „felejtéssel” nem okoztunk komoly kárt – emberek vagyunk, vagy mi.
A második (elvágni a kommunikációs csatornákat) maga a ghosting “traumatizáló” jellegéhez kell. A ghosting legrosszabb esetben tudatos, a másik kiszolgáltatottságán alapul és ismétlődően fordul elő. Ekkor véleményem szerint felfogható egyfajta “bántalmazásnak” (bizonyos esetekben az is, pl. a családját eltartó férj felszívódik és anyagilag kiszolgáltatja a többieket, ld. gazdasági bántalmazás).
Időnként indokolt lehet a ghosting, ilyenkor azonban inkább önvédelemnek nevezném. Zaklatásnál, erőszakos udvarlók, ismerősök lekoptatása érdekében, meghúzhatjuk azt a bizonyos határvonalat. Aki a szép szóból nem ért, annak kijár a tiltás.
Azért nem kell mindenen “besérülni”. Felnőttként, ha valamit nem értünk, kinyithatjuk a szánkat, nem a másik feladata, hogy kitalálja, mi hogyan értelmeztük az egyenletet.
Térjünk vissza most a második pontra. Mi mozgathatja a kommunikációs csatornát elvágó felet?
Hadd hozzak néhány példát.
- Figyelmetlenség, túlterheltség: Valójában “nem vágtuk el” a kontaktot, csupán eltemettek bennünket a teendők (pl. később válaszolni akarunk, a postafiókunk tele van tömve csillagokkal, majd megfeledkezünk róla, halogatjuk, stb.). Az érettségünk talán abban is áll, hogyha borzasztó népszerűek vagyunk, akkor is tudunk szelektálni: vannak levelek, amikre nem illik nem válaszolni és olyanok is, melyeknél megtehetjük, hogy túlterheltségünkre, elérhetetlenségünkre hivatkozunk.
- Depressziós befordulás: Elszigetelődünk, bezárkózunk. Kit érdekelnek egyáltalán az emberi kapcsolatok? Élni sincs kedvem.
- Krízishelyzet: Ég a ház, bocs, most nem tudok rád fókuszálni.
- Önzés, empátiahiány: Már kivettem a kapcsolatunkból, ami kellett. Mi közöm ahhoz, hogy te még szerettél volna valamit?
- Gyávaság: Akár intellektualizálhatjuk is konfliktuskerülésünket, pl: úgysem fogadná el a nemet, hát akkor minek vállalni a vele való “gyötrődést”?
- Félreértés, gyerekesség: Haragszom, de te erről nem tudsz. Egy kis büntetés azért kijár neked, majd észreveszed, ha nem írok.
- Bagatellizálás: Nekem ezzel nincs dolgom, szerintem neki se volt annyira meghatározó a személyem, majd kiheveri. (Ezt honnan tudod? Ne magadból indulj ki, nem tudhatod, hogy a monitor túlsó végén épp mit érez az “áldozat”.)
És így tovább. Szóval ne ítélkezzünk, lehet, hogy teljesen tévesen értékeljük a másik motivációit. “Hibázhatunk”. De tanuljuk meg akkor exkuzálni magunkat és szükség esetén jóvátételt nyújtani.
Hogyan jön a képbe az online világ?
Facebook nyelven, a „látta” azt jelenti, hogy megtörtént a kommunikációs aktus, már nem lehet arra hivatkozni, hogy „bocs, nem találtam a sötétben az óvszert, így véletlenül teherbe ejtettelek”. Ha „nem láttam”, akkor nem is dugtunk. Elnézést a vulgáris hasonlatért. Szóval azt állítjuk, hogy az üzenet nem fogadása tulajdonképpen ekvivalens azzal az esettel, hogy nem is kaptunk semmilyen levelet. Tehát következésképp, nincs dolgunk vele. Érezhető, hogy ez a típusú tagadás azért jócskán messze áll a realitástól. Az emailezés esetén különösen egyszerű a varázslat, hiszen a számunkra „kevésbé releváns” érdeklődőket egyszerűen figyelmen kívül hagyhatjuk anélkül, hogy bármit is reagálnánk. Könnyen lehet utólag elfoglaltságunkra hivatkozni, vagy találni bármilyen kifogást (Pl.: „Jajj, nem is tudtam, hogy választ vársz!”) A hazugságok széles tárháza nyitva áll előttünk.
Tipikus eszköznek minősül, hogy „töröljük” a másikat a megjelölt csatornáról (pl. Facebookon letiltjuk), de ezzel nem szüntetjük meg a „problémát”, a vállalt felelősségünket. Csupán egy dolgot vágunk el: a kapcsolatot és jó eséllyel beletiprunk a másik önbecsülésébe. Mert, ahogy a pszichológia tanai bizonyítják, a legfájdalmasabb büntetés a kiközösítés. Valakit észre nem venni olyankor, mikor joga lenne a figyelemhez, kegyetlen gyomros.
Ne éljünk hát vissza az online tér személytelenségével más kárára.
Ezek után te „láttamozod” majd a következő kevésbé izgalmas/csinos/jóképű/ hódító levélkéjét?
