Tudhattam volna. Avagy nárcisztikus sérüléseink hivatásunk során.

Ne áltassuk magunkat, még pszichológusként is lehetnek nárcisztikus igényeink. Mielőtt kijelentenénk, hogy az összes terapeutának nárcisztikus személyiségzavara van, hiszen „jobbnak tartja magát kezeltjénél”, máris korrigálnom kell a felvetést. Az, hogy nárcisztikus sérülések érnek bennünket, korántsem jelenti, hogy felnőtt korunkra személyiségzavarossá válunk. Beszédesnek tűnhet mindenesetre, hogy rákeresve a „nárcisztikus sérülés” kifejezésre, a google a legtöbb lehetőséget az előbb említett személyiségzavar kapcsán ajánlja fel.

Az ötletet a cikk elkészítéséhez a „Tudhattad volna” című sorozat adta, illetve a könyv, ami megelőzte az HBO produkcióját. Az írott változatban talán többet megtudhatunk arról a „felismerési folyamatról, belátásról”, mely főhősünkben lezajlik, nyomon követhetjük küzdelmét, ahogy azonosítja, férje tulajdonképpen nem azaz ember, akinek hitte.

Belső konfliktusa több szinten is jelentkezik. Mivel segítek a gyerekemnek, ha eltiltom az apjától, vagy, ha támogatom kapcsolatukat? Hogyan tovább, képes leszek-e újra megbízni bárkiben is? Folytathatnánk, a sorban azonban mindenképp ott állna a következő kérdés:

Alkalmas vagyok egyáltalán arra, amivel foglalkozom?

Mi van, ha csak imposztorként fejtegetjük a lelki gubancokat, miközben alapvető tényeket sem veszünk észre, olyanokat, melyekhez diploma sem kellene?

Pszichológusként számtalan nárcisztikus sérelem érhet bennünket. A legsúlyosabb Gabbard szerint kliensünk öngyilkossága. Ide sorolható az is, ha félreismerjük a beteget, például hálás jóindulatot feltételezünk, csupán azért, mert mosolyogva bólogat az üléseken, miközben teljesem más impulzusok dolgoznak benne. Akár vakvágányra is futhatunk. Példának okáért tehetetlenül próbáljuk kezelni páciensünk szorongásos problémáját, amit egyébként eltitkolt alkoholizmusa okoz. De nemcsak pszichológusként kerülhetünk hasonló szituációba. Mit érezhet az orvos, aki elszúr egy rutinműtétet vagy a légiforgalmi irányító, aki néhány perces figyelmetlensége miatt tömegszerencsétlenséget okoz? (Utóbbiból valóságalapú film is készült Utóhatás címmel). Nyilván a bűntudattól a tehetetlenségig sok mindent. Egyet azonban igen valószínű.

Szégyent. A szégyen ugyanis nárcisztikus sérüléseink természetes velejárója.

A szégyen végeredményben személyiségünk egészét áthatja. Nem konkrét tetteinkre vonatkozik, hanem identitásunk alapjait kérdőjelezi meg. Nem arról szól, hogy „rosszat tettem”, hanem, hogy „rossz vagyok”.

Itt némileg kapcsolódhatunk is a nárcisztikus személyiségzavar tematikához, ugyanis a hangsúlyos nárcisztikus működés alapvető velejárója az erőteljes szégyenérzet (ami mögött általában gyermekkori traumák húzódhatnak), ezt igyekszik az illető kompenzálni. Még szakembernek sem kell ahhoz lennünk, hogy hasonló élményünk legyen. Az élettapasztalat is legitimálhatja bizonyos kérdésekben való tisztánlátásunkat, melyekben később csalódni kényszerülünk.

Mitől nevezhető valaki „szakértőnek”?

Attól, hogy több a sikeres esete? Vagy inkább aszerint állítanánk ezt, hogy az illető alacsonyabb „hibaszázalékkal” dolgozik, mint a kevésbé hozzáértők?

A történet („Tudhattad volna”) szerinti Grace kálváriája jól példázza az előzőket. Képzett, sikeres klinikai szakpszichológus, aki nem ismeri fel a nyilvánvalót. Azt, hogy társa „személyiségzavarban” szenved, rombolja környezetét és belülről mérgezi családjuk idilli légkörét is.

Tévedését számtalan jelenséggel magyarázhatjuk. Kötődési mintákkal, hiányos önismerettel (érzelmi bevonódás mellett egyértelmű, hogy másként értékeljük társunkat). Ha nem megyünk ilyen mélyre, akkor egy roppant egyszerű szociálpszichológiai jelenség is felmerül, melynek óvatlanul bedőlhetett. A holdudvarhatás vagy más néven halo-effektus.

Szociálpszichológiai kutatások egész sora mutatta meg, hogy attraktívabb embertársaink számos előnyt élveznek a kevésbé vonzókhoz képest.

„Ami szép, az jó”, érvelhetnénk ez alapján, kapaszkodva sztereotípiánkba. Első benyomásunkat eszerint terjesztjük ki a felszínesebb interakcióink megértéséhez generált átfogóbb magyarázatok létrehozására.

Szóval, ha jóképű, nagyvonalú és megnyerő az illető, emellett kedveskedik a betegeivel, akkor nem lehet más csak rendes ember. De a még kissé objektívebb külső szemlélőket is sikerül megvezetnie a férjnek, amikor az elbizonytalanodott feleség külső visszajelzés után szalad: „Nyugi, embert biztosan nem tudna ölni”.

Még az igazságszolgáltatásban dolgozókra is hatással vannak a hétköznapi pszichológiai jelenségek.

Dion és mtsi. (1972) klasszikusnak számító vizsgálatukban eltérő vonzerejű arcképeket mutattak a résztvevőknek, akik úgy ítélték meg, hogy az attraktívabb egyének kedvezőbb személyiségvonásokkal 

(pl. megbízhatóbbak, szociábilisabbak) rendelkeznek, és az élet különböző területein (karrier, házasság) is eredményesebbek lesznek.

Ennél még tovább is mehetünk, hogy lássuk, nemcsak a pszichológust, hanem akár egy egész esküdtszék is könnyen megtéveszthető.

Efran (1974) arra volt kíváncsi hogyan hat a vádlott fizikai megjelenése az esküdtszékre? Kutatási tapasztalata szerint a vizsgálati helyzetben az attraktívabb vádlottakat kevésbé találta bűnösnek az esküdtszék, mint azokat, akik kevésbé előnyös megjelenéssel rendelkeztek. Ezután több olyan vizsgálat is született, melyben az esküdtek beavatott személyek voltak, de a végeredmény egybecsengően hatott: a vonzóbb vádlottakkal szemben elnézőbb volt az esküdtszék, illetve döntéshozataluk során inkább hajlottak arra a feltételezésre, hogy ártatlanok.

Miként viszonyuljunk felnőtt életünk során szerzett nárcisztikus sérüléseinkhez, kudarcainkhoz?

Álljon itt néhány javaslat, ami segíthet:

1. Tudatosítsuk emberi mivoltunkat és azt, hogy szakmaiságunkhoz hozzájárulhat-e balfogásunk. Minden ilyen helyzet kicsit tapasztaltabbá és egyben alázatosabbá tehet minket.
2. Próbáljuk megérteni a történtek okait, ez rendkívül lényeges elsősorban az önmagunkban való megbocsátásban. Például: Köze van-e az életemben bekövetkezett krízishelyzetnek ahhoz, hogy elkövettem azt a bizonyos „hibát”?
3. Jóvátehető-e az okozott kár? Ha igen, hogyan?
4. Mekkora felelősség terhel engem az esetért? Az öngyilkos páciensnél maradva, vajon hány kollégának sikerült volna megelőznie a bajt?
5. Hogy fogok élni ezek után? Egyértelmű, hogy bizonyos körülmények változtak, így nekem is szükséges alkalmazkodnom ehhez. Talán másképp randizom innentől? Vagy gyakrabban kérek tanácsot kollégáimtól?

És végül, de nem utolsó sorban: Grace számára bizonyára szórakoztató és izgalmas férfi lehetett partnere. Tanuljuk meg szeretni tévedéseinket is. Hiszen, ahogy az a sorozatban is elhangzott:

„Sosem egészséges az örömtelenek szemén keresztül megítélni magunkat.”

Felhasznált irodalom:

Dion, K., Berscheid, E., & Walster, E. (1972). What is beautiful is good. Journal of Personality and Social Psychology, 24(3), 285–290. https://doi.org/10.1037/h0033731

Efran, M. G. (1974). The effect of physical appearance on the judgment of guilt, interpersonal attraction, and severity of recommended punishment in a simulated jury task. Journal of Research in Personality, 8(1), 45–54. https://doi.org/10.1016/0092-6566(74)90044-0

Frieze, I.H., Olson, J.E. and Russell, J. (1991) Attractiveness and income for men and women in management. Journal of Applied Social Psychology, 21

Gabbard, G. O. (2016): A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve, Lélekben Otthon.

További forrás:

A Tudhattad volna című sorozat (2020), illetve Jean Hanff Korelitz (2014) azonos címmel megjelent regénye.