Modern kori „pszichés nyavalyák” : A „Látta-szindróma”

(A cikkekben előkerülő példáknak, eseteknek általában valós történetek képezik az alapját. A neveket, a felismerést elősegítő adatokat és a cselekmény bizonyos részleteit szándékosan módosítottam.)

„Már legalább öt perc telt el.”

Az üzenet melletti dupla „pipa” meggyőzhetetlen érvként sötétlett a párbeszédpanel megnyitott ablakában. Péter azonban sehol. „Két perce volt utoljára aktív”, árulkodott a Facebook láthatatlan tudura. Zsófiban a legkülönbözőbb érzések és gondolatok pörögtek. Hol lehet? Vajon mit csinál? Biztos megint az exével pötyög… Ujjaival idegesen dobolt az ócska deszkákból összetákolt dohányzóasztalon, a feszültségtől képtelen volt napi teendőire koncentrálni. Megküzdési stratégiái meglehetősen kezdetlegesnek tűntek, a fel-alá járkálást ütemesen szakította meg néhány szitokszóval és amikor a trágárság utáni szégyen pírje finom vöröses árnyalatokat húzott arcára, az oralitás károsabb megnyilatkozási formájához csatlakozott. Öngyújtóját ügyetlenül halászta elő divatos táskája legmélyéből, a „Mickey-egeres” bóvli fehér tűzcsiholó látványa érdekes groteszk párosítást alkotott elegánsan rózsaszín finom bőrtapintású Vogue kézitáskájával. Ez most azonban nem érdekelte. Szálvékony, mentolos Pall Mallját a szájába helyezte, aprólékosan lecsiszolt körmével határozott mozdulattal rántotta meg a modern masina fémtekerőjét és várta a hatást, de csupán apró szikra pattant fel belőle az életmentő lángok helyett.

– A francba… Ez a szar se működik! Nem elég, hogy Peti, ez a majom nem képes válaszolni. Ma minden összejön. 

Zsófi azonban nem adta fel, türelmetlenül nekiesett a szerkezet indítórendszerének és addig-addig küzdött a játékfüggő beszűkült próba-szerencse kényszerességével, még végre lángra kapott a finom cigarettavég és Zsófi belefoghatott szeparációs szorongása enyhítésébe.

Legnagyobb problémája talán az volt, hogy nem élt benne egyfajta „megnyugtató” belső kép Péterről, ezért számára az eltelt öt perc „érthetetlensége” a legborzalmasabb víziók lavináját indította el. Maga sem tudta miért, felmérve gondolatai irracionalitását, tehetetlenségéből kinövő indulata felülmúlta a józan ész határait. Csak bámult maga elé és számolta a téglákat a szemközti falon. Észrevette, hogy az egyik darab egyenlőtlenül illeszkedik a másikhoz, a habarcsból talán kimaradhatott némi oltott mész, bár az is lehet, hogy az időjárás foga csonkította meg a szabályos idomokat. Zsófi hamar visszazökkent a realitásba, ugyanis a környezeti tökéletlenség láttán egy pillanat alatt átsuhant a fején újabb szorongást kiváltó gondolata: „Mi sem tartozunk össze, nem vagyok fontos a számára!”. A szívszorító sírás fájdalmas feljajdulásában újra erőt vett magán és eltökélten előhúzta a következő dohányárut a dobozból.

Hatodik perc

Két slukk között Zsófi óvatosan rápillantott telefonjára. Péter távolléte, inaktivitása megállíthatatlanul terjeszkedett, egyre inkább sötétséget borítva Zsófi lelkivilágára, a lázadás hangjai azonban még erősebbnek hatottak a lemondás depresszív makacsságánál. Pedig a kérlelhetetlen, „nem segíthetek magamon, elhagyatott leszek életem végéig” jóslata most már olyan tényszerűen ismételte állításait, ahogy azt az esti híradó bemondója teszi főműsoridőben.

– Mindent megadok neki, mégis mit képzel ez a senkiházi? Legutóbb csak a fél vasárnapom szántam arra, hogy a hülyeségeit hallgassam és kényeztessem, hogy képes ezt tenni velem? Majd én megmutatom! 

Még nem volt valódi stratégiája arra, „hogyan mutatja meg”, de mi sem tűnt vészjóslóbbnak annál, ahogy a lágyan füstölgő csikket dühösen belepasszírozta az üveg hamutartó aljába, alaposan kizsigerelve a még éppen parázsló hamu utolsó maradványait is. A rémületből, kamaszos dühből és kétségbeesésből hirtelen gonosz büntetési forgatókönyvek előkészületei fogalmazódtak meg jéghideg arcának furcsán eltorzult mosolyának árnyékában.

Hetedik perc

– Akkor ma nem lesz szex. Az nem jó, ki fog érte röhögni, meg ezt amúgy is eljátszottam már néhányszor. Előadom a „mi a bajod, semmi” című számot. Ez nem rossz, de kevés. Ennél azért valami keményebb is kell. Mi lenne, ha egyszerűen nem válaszolnék neki akkor, ha előkerül? Akkor ő nyerne, ezzel sem érném el a kívánt hatást. Le kell győznöm, hogy megjegyezze, ezt soha, de soha többé nem csinálhatja meg velem. A legjobb lesz, ha letiltom a Facebookról. Képes vagyok rá? Nem könnyű. 

Zsófi bosszút forralt. Tekintetét mereven a kijelző lapjára szegezte és türelmesen kivárta, ahogy a mutató provokatívan  ugrik egyet előre. Péter vigyorgó, életvidám arcával farkasszemezve bátorságot merített haragjából.

– Velem nem szórakozhatsz.

Nyolcadik perc

Lelkét a zavarodott büszkeség és hamis nyugalom feelingje töltötte be. Hogy megünnepelje a győzelmet, beleszippantott harmadik mentolos Pall Malljába is, néhány másodperc múlva azonban apró, racionálisnak tűnő érv kopogtatott elméje ajtaján.

-És akkor most mi lesz? Hogy fogja megtanulni a leckét, ha vissza se tud írni nekem, hiszen, ha letiltottam, nem is látom, mivel próbálkozik. Sarokba szorított. A jó életbe bele. Kijátszott. Rafinált módon mindent előre megtervezett, tudta, hogy úgyis így reagálok majd és a végén még azon is harsányan vihogni fog, hogy ennyire lejárattam magam előtte! Ezt nem, ezt azért nem engedhetem meg neki! Mielőbb fel kell oldanom a tiltást!

Kilencedik perc

Péter azóta már ismét tiszteletét tette a Facebookon. Zsófi elérte a mélypontot. A történet véget ért, sakk-mattot adott magának.

– Hogy lehetek ennyire ostoba, hogy letiltottam? Mi van, ha pont akkor írt és most megharagszik, hiszen észrevette, hogy blokkoltam? Nem fog megbocsátani! Lehetetlen ez az egész, nem nekem találták ki ezt a párkapcsolatosdit! 

És csak sírt és sírt, a gyász szívbemarkoló, kiüresítő, fojtogató masszaként kúszott fel gyomrából a torka irányába és húzta, húzta egyre lejjebb egészen addig, amíg szomorúsága magányos földalatti menedékhelyet épített megtépázott érzelmei számára. Zsófi lecsúszva kényelmes kerti székéről összekuporodott az asztal alatt, ahogy azt egy kisgyerek tenné, hüvelykujját a szájába helyezte és azt is elfelejtette, hogy milyen céllal üzent korábban Péternek. Valójában csak azt kérdezte meg tőle, hogy este főzhet-e nekit egy adag tonhalas spagettit, mert, hogy tudniillik az volt az imádott férfi kedvence.

Tizedik perc

– Ping! Zsófinak üzenete érkezett. De már nem számított. Csak Péter volt az. Bejelentkezett, udvariasan megjelölve távollétének okát. A főnöke hívatta. Azonnal. Előléptették. Hát persze, hogy kell a spagetti. Péter ujjongott. Ugrálni tudott volna örömében.

Zsófi azonban szűkszavúnak bizonyult.

– OK. – nyilatkozta hűvös keserűséggel.

Péter figyelmességből jelesre vizsgázott, egyből érzékelte, hogy valami nem stimmel, máris empatikus érdeklődésbe fogott:

– Mi a baj?

– Semmi.