Közvetítő vagy? Így veszélyezteted a mentális egészséged!

Ha a szülők gyakran vitáznak, a gyermek pedig hallja és érzékeli az egészet, gyakran úgy dönt, hogy közvetítő lesz a konfliktusban. Megpróbálja csökkenteni a feszültséget, “békét kötni” a felek között. Ha ez a mintázat beágyazódik, a gyermek felnőttként is könnyen folytathatja ezt a magatartást a konfliktusos helyzetekben. Például, ha a főnöke és egy munkatársa között konfliktus alakul ki, megpróbálhat közvetítőként fellépni, hogy elsimítsa a problémákat. Ez azonban gyakran hálátlan, fárasztó és kimerítő tevékenység. Akik magukra vállalják ezt a szerepet, gyakran szembesülnek a konfliktus, stressz és az érzelmi kimerültség nehéz terhével, amely hatással lehet a mentális egészségre. 

Honnan jön ez a szerep?

A közvetítő szerep gyakran gyermekkorunkban alakul ki, a családi dinamikából fakadóan. Lélektanilag nézve, a közvetítő szerep betöltése egyfajta megküzdési stratégia. A gyermek, aki közvetítőként lép fel, valójában a szülői konfliktus okozta stresszt próbálja kezelni. Ez általában azt eredményezi, hogy a gyermek érzelmileg éretlenebbé válik, és nagyobb felelősséget vállal, mint ami korának megfelelő lenne. Ugyanakkor mindez egyfajta védekezés is lehet a gyermek számára. Ebben a szerepben ugyanis – legalábbis átmenetileg – képes irányítani a helyzetet, ami csökkentheti a szorongását és növelheti az önbecsülését. A családban való konfliktusok, a szülők közötti feszültség vagy a testvérek közötti rivalizálás gyakran hozza létre ezt az állapotot. Az a gyerek, aki közvetítővé válik, igyekszik “megjavítani” a problémákat, próbálja minimalizálni a feszültséget és a konfliktust.

Mit árul el rólunk a közvetítői szerep?

A közvetítői szerep azt mutatja, hogy képesek vagyunk átlátni a szituációkat, empátiát érezni és megpróbálni megtalálni a középutat. Ezek értékes tulajdonságok, de a közvetítő szerep hosszú távon kimerítheti a személyt. Akik hajlamosak elfogadni a közvetítői szerepet, általában elhanyagolják saját igényeiket és így a saját érzelmi jólétüket veszélyeztetik.

Hogyan kezelhetjük a közvetítői szerepet?

A közvetítői szerepből való kilépés első lépése az, hogy belátjuk: Nem vagyunk felelősek mindenki boldogságáért.

Álljon itt néhány praktikus kérdés, amelyek segíthetnek felismerni, hogy közvetítői szerepbe kerültünk és általuk könnyebben dönthetünk a továbbiakról:

Előfordul, hogy konfliktuskerülő vagyok, mert félek a vitáktól, feszültségektől? Közvetítőként általában kerüljük a konfliktusokat. Miközben a szerepből való kilépéshez általában szükséges “nemet mondanunk”, akár egyszerre több embernek is. Csak tegyük fel azt az egyszerű kérdést, ha megkérnek valamire, hányszor történik meg az, hogy “igent” mondunk, majd kellemetlenül érezzük magunkat a vállalt feladat miatt.

Merem-e kockára tenni a kapcsolataimat? Ez a kérdés rávilágít arra, hogy a közvetítő gyakran attól fél, hogy ha nem lép közbe, akkor elveszíti azokat az embereket, akik fontosak a számára. Ennek tudatában lehet elgondolkodni azon, vajon milyen módon lehetne a kapcsolatokat egészségesen kezelni anélkül, hogy állandóan közvetítői szerepet kellene betölteni.

Ha nem avatkozom közbe, megtalálják-e egymáshoz az utat az érintett felek? Ez a kérdés segít megérteni, hogy a közvetítői szerep mennyire szükséges a konfliktusok kezelésében. Ha a válasz nem, akkor érdemes lehet elgondolkodni azon, mennyire értékes és fenntartható az a kapcsolat, ahol a közvetítőnek folyamatosan “jelen kell lennie” ahhoz, hogy a kapcsolat működjön. Gyakori, hogyha kilépünk ebből a szerepből, melyet egy játszma részeként vettünk magunkra, akkor “pótolnak bennünket”, nem pedig megoldják a problémát az érintett felek.

Fontos-e számomra az a sikerélmény, amely abból adódik, hogy a közvetítésem által a két fél ’tisztázott’ valamilyen konfliktust? Nem szabad elfelejteni, hogy az önbecsülésünk fontos forrása lehet egy olyan szerep teljesítése, amely hosszú távon veszteséges a számunkra.

Amikor két számomra fontos ember konfliktusba kerül, milyen gyorsan érzékelem magamon az alábbi érzéseket, gondolatokat?

Érzések: szorongás, kényszerérzet, tehetetlenség, béke iránti vágy

Gondolatok: “ha nem én teszek valamit, senki sem fog”/”valamit tennem kell”/”ha nem teszek valamit, nem fog megoldódni a helyzet”

Ezeket az érzéseket és gondolatokat különösen fontos lehet megvizsgálni. Ha két ember konfliktusba kerül, törvényszerű, hogy feszültség alakul ki, amelyet viselni kell. Ha voltunk már huzamosabb ideig közvetítő szerepben, akkor különösen erős lehet bennünk az arra vonatkozó vágy, hogy “béke legyen”, és még azelőtt szeretnénk csökkenteni az egyébként a konfliktusokkal járó természetes stresszt, mielőtt azok megoldódnának, vagy a két fél megtalálni az eszközöket, hogy feloldják azt. Valahol ez érthető, hiszen, ha túlterheltek bennünket gyerekként ezzel a felelősséggel, akkor a játszmák véget nem érőnek tűnhettek, kapacitásaink azonban véglegesek voltak. Felnőttként mégis könnyen lehet, hogy nem árt, ha időlegesen el tudjuk viselni, hogy két számunkra fontos ember fasírtban van egymással és csupán annyira avatkozunk bele a problémájukba, amennyire tényleg szükséges. Az is segíthet, ha tanulunk asszertív kommunikációs technikákat és gyakoroljuk az önmagunk iránti gondoskodást.

Forrás:

Alberti, R., & Emmons, M. (2008). Your Perfect Right: Assertiveness and Equality in Your Life and Relationships. Impact Publishers.

Banks, S. J., Eddy, K. T., Angstadt, M., Nathan, P. J., & Phan, K. L. (2007). Amygdala–frontal connectivity during emotion regulation. Social Cognitive and Affective Neuroscience, 2(4), 303–312.

Bowlby, J. (1988). A Secure Base: Parent-Child Attachment and Healthy Human Development. Basic Books.

Eisenberg, N., Eggum, N. D., & Di Giunta, L. (2010). Empathy‐related Responding: Associations with Prosocial Behavior, Aggression, and Intergroup Relations. Social Issues and Policy Review, 4(1), 143–180.