Hogyan „heréltem ki” pszichológusként a lírát, az öreg halászt és Hemingwayt?

A művészet csodálatos terepnek bizonyul arra, hogy az „ideák”, el nem gyászolt fantáziák világában tobzódhassunk. Pontosabban van, hogy csak azt tudjuk belőle meglátni, ami a szépet, az emelkedettséget, a pátoszt szolgálja, a gusztustalan sebhelyet a homlok közepén pedig inkább letagadjuk, nem veszünk róla tudomást.

Néhány évvel korábban még iskolapszichológusként dolgoztam. Meghatározó emlékem idézném most fel az ott tanító magyar tanárok egyikével. Bizonyos szempontból hasonlóan gondolkodtunk kérdésekről, erős túlzással állíthatnám: értettük egymást. Pont a „János vitézt” vette az osztály és a romantikus hős jellemábrázolását illetően végeztünk elemzést. Persze, mindketten tisztában voltunk azzal, hogy Petőfi Sándor remekműve miért számított abban a korban unikális gyöngyszemnek, de az idealizálás helyett ezen alkalommal a száraz tények sorolása került előtérbe a legkevésbé romantikus formában:

Tömören és velősen: A story elején Kukorica Jancsi gallyra vágta az őt eltartó gazda birtokát, majd aztán magáévá tett egy leányt a falu szélén, mit sem törődve mások megbotránkozásával. Ezt nehezményezte ugye Iluska édesanyja, aki miután hangot adott indulatos formában egyet nem értésének, Jancsi gyakorlatilag életveszélyesen megfenyegette. Az okozott kárt jóvá nem téve pedig amolyan lányregényesen elindult szerencsét próbálni hátat fordítva mindannak, amit okozott. 

Eközben felmerült bennem, hogy a pszichológiában valami ilyesmit hívunk szociopátiának. Emlékszem a pedagógus egyetértésére és kissé megnyugodtam: nem egyedül vagyok ilyen „őrült csodabogár”, aki a kötelezően elsajátított ismereteken túl más irányból is meg meri közelíteni a kérdést. Aztán ezt az elméletet előadva sikerült összevesznem utána egy kedves ismerősömmel. Irodalmi érdeklődése és a „mítosz” védelme érdekében kőkeményen kioktatott arról, „hogy képzelem” azt, hogy ilyen egyáltalán az eszembe mer jutni. De kitartottam.

Fejembe vettem, hogy célul tűzöm ki azt, hogy lerángassam az embereket ideáik totemoszlopáról és a fennköltség helyett, amolyan értékítéletmentesen, de direkten beszélhessek jelenségekről, melyek pszichológusként feltűnnek számomra az irodalmi és filmművészeti alkotásokban.

Legutóbb a Hemingway életműről tartottunk előadást. Számomra ő egyértelműen ellentmondásos figura, már csak azért is, mert van, amivel igen mélyen tudok kapcsolódni abból, amit leírt, mással azonban lényegesen kevésbé. Az apropót egyébként a Michael Katakis könyv megjelenése jelentette, beszélgetőpartnereim Kovács Krisztián az Ectopolis oldal vezetője és Szabados Ágnes újságíró voltak.

Szóval. Ott tartottam, hogy nem vagyok Hemingway rajongó. Gondoltam, ez nem baj, így legalább könnyebb lesz objektíven elemezni. Kezdeném a tömjénezéssel. Elsőként meséltem az előadáson a kifinomult és a végletekig érzékeny, szenvedélyes, megfejthetetlen figuráról. Ha Hemingway eszembe jut, akkor érdemes szót ejtenem arról, hogy ez a fantasztikus író miként érzékeltette velem a legfinomabb időjárás motívumokkal a „Búcsú a fegyverektől” című regényében az elmúlást (eső) és a megújulást (hó). Vagy arról, hogy mennyire visszavágyott valamiféle örök, spiritualitással átszőtt ringató béke állapotba és az élete végéig kergette ezt a délibábot önmaga elől menekülve. Az öreg halász lapjait forgatva, bennem is kialakult ez az „odavágyódó” törekvés. Folytattam azzal, hogy miféle rejtett bölcsességekkel lehetett találkozni írásaiban. Hogy a lényeget a jéghegy elv miatt pont egy-két szó, esetleg egy „mellékes” karakter szájából hallhattuk. Mindezeket az információkat természetesen nem hagyhattam ki. Mi sem ragyogóbb példa vívódására, mint a szintén az előbb megnevezett regényből (Búcsú a fegyverektől) az orvos mondatai, aki megfogalmazza, hogy „mennyit ér” a háború, az, ha két ember csupán üzletből öli egymást. És igen. Ahogy az előadáson is kezdtem a mondókámat: „Hemingway rendkívül izgalmas dolgokról írt. De lélekkel.” A sort folytathatnám. Idézhetném azokat a jellemrajzokat, amikkel például az „Afrikai vadásznaplóban” bemutatta a különböző állatokat, szinte megszemélyesítve azokat. Egy lelketlen, egomán gyilkos nem tenne ilyet. Vagy az „Indiántábor” című művön keresztül megismerhető „gyermeki látásmód” kíváncsiságát és zsenialitását. Tehát próbáltam nem úgy eljárni, mint Kukorica Jancsival, akiből ugye fejben az általános iskolai tanulmányokat felelevenítve felnőttként azon nyomban „szociopatát” csináltam. Hemingwayt igyekeztem megfogni a szerethető oldaláról is.

De nem bírtam magammal.

Csak kellett, hogy szót ejtsek a számomra hatalmas társasági életet élő, közkedvelt nárcisztikus karakterről is, merthogy MINDKETTŐ az ő élete részét képezte. Hogy ez csupán álarc lett volna? Lehet. De akkor az álarc nem tartozik az ember lényegéhez? Vajon miért pont egy „adott álarcot” viselünk? Nem azért, mert az hitelesen jelzi belső sérültségünk természetét? A nárcizmusról manapság divatos szinte mindenhol diskurálni, ez sajnos tény és probléma is a hétköznapokban. Bárkire, bármikor rámondjuk, ha kissé „nagyobb arcot” mutat a valóságnál, holott lehet csak egy egészséges önbizalomról, vagy érthető és múló védekezésről van szó. Pszichológusként az etikai elvek betartása alapján arra már nem vettem a bátorságot, hogy Kukorica Jancsival szemben egy egykor élt „személyt” nárcisztikus személyiségzavarral diagnosztizáljak. Ugyanakkor szinte meggyőződésem, hogy Hemingway írásai tele vannak nárcisztikus motívumokkal. Talán ennek oka lehet az, hogy maga az író is „erőteljesen narcisztikus” karakter volt, ami nyilván nem jelenti, hogy személyiségzavarral küzdött, a bipoláris depressziója inkább, ami közismert.

Hogy említsek néhányat: A férfi képe, aki szinte a leglehetetlenebb szituációkban is előrukkol valami ütőssel (pl. Gazdagok és szegények), az önfeláldozást és az ezzel járó erkölcsi felemelkedést, amolyan kötelességszerű állandó normaként előtérbe soroló férfi attitűdje (pl. Akiért a harang szól, Szigetek az áramlatban), vagy az öreg halász óriási testi erejének hanyatlása felett kialakuló tehetetlen gyászélmény, amit csak egy utolsó „nagy fogás” oldhat fel számomra mind nárcisztikus töltetűek.  Tényleg. Azt hiszem, ugyanolyan hősies lehet egy férj magatartása is, aki a munkanap terhei után képes otthon megnyugtatni a türelmetlen feleségét és nem menekül el a látszólagos monoton nyomás alól. „Unalmasan” tengeti az elkötelezettséggel járó házas életet, de kitart és elérhető, amikor szükség van rá. Szerintem ehhez nem feltétlenül kell háború és katonai kitüntetés, vagy egy dühödt bika, aki épp arra készül, hogy nekünk rontson. Lehet, hogy félreértem Hemingwayt. De az is lehet, hogy nehéz meglátni ezt a kettősséget egy zseni életművében.

Az a baj, hogy itt nem álltam meg, sajnos még pofátlanabbá váltam.

Bekúszott a Kukorica Jancsit „leszociopatázó énem”, és belepiszkált az öreg halász szennyesébe. Kasztráltam szegény idős urat, utólag talán nem volt helyes döntés, de hát én is hibázhatok.

A mű ismert mondatát játszottam le újra és újra a fejemben, mely szerint az embert „nem lehet legyőzni, csak elpusztítani” és amolyan Micimackósan azon tűnődtem, hogy ezt már hallottam valahol. De kitől? Teljesen hatalmába kerített a deja vu.  Majd beugrott! Hát persze! Az alkoholista pácienseim ismételgetik nap mint nap a kezelés során, amikor arról érdeklődőm, miért nem hagyták abba korábban az ivást! Miért mentek el a határaikig? 

„Mert legyőzhetetlennek tartottuk magunkat, de rájöttünk idővel, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben. Az ital legyőzött bennünket.”– válaszolják. Akik meg nem jutnak el eddig a válaszig, általában meghalnak. Nem mellékesen itt kúszott be a hosszú távú memóriámból egy lényeges élettörténeti adalék. Hemingway is szenvedélybeteg volt. De hogy jön ez ide? Talán úgy, hogy a „tehetetlenség elfogadása” általában azáltal történik, hogy végigmegyünk egyfajta gyászmunkán: nem tudunk mindent kontrollálni, vannak nálunk nagyobb erők is. És ahogy az öreg halászt érő fenyegetések, kihívások (cápák, óriási hal, ami nem adja meg magát, vihar, ami kikezdheti a csónakot, stb.) közepette hősies lehet a helytállás, az egyenes gerinc megszerzése, de vajon miért annyira nehéz az elengedés? Mire vágyik ez az idős ember? Valamiféle megbékélésre talán, amit a mű utolsó mondata igen megérintően közöl („Oroszlánnal álmodott az öreg”). 

Tapasztalat, hogy szenvedélybeteg klienseim élettörténetében ismétlődő probléma, szinte állandó kihívás a veszteségek kezelése. A fájdalmas érzések átélése, megdolgozása. Halászunk szerintem egy női minőségbe „menekül” ezek elől („le mar” – franciául a tenger feminin megfogalmazása), mintha az anyai ringató ölbe térne vissza. Küzd, továbbra is küzd, a tagadás és elfogadás állapotai között csatázik önmagában és megtalálja ennek értékét („a gerincet”), de valahol szerintem mégis sajnálatra méltó ez a valaki, aki az élet szenvedéseivel, kegyetlenségével, azzal, hogy a halál elvesz valamit tőlünk, ennyire nem tud megbékélni. Igen, én ebben egy rendkívül sérült embert látok, akinek még a „nárcizmusát” is szétrombolja az időskor könyörtelenül szembesítő ereje. Mert, hogy nemhogy hosszú ideje nem fogott semmit (Hemingway a mű megjelenése előtt sokáig nem tudott sikereset alkotni!), már az izmai is petyhüdtek, a teste is sebes és a fiú sincs már vele, akit nagyon szeretett. De még egyszer utoljára bizonyítani próbál. Szerintem ez a „fiú” gyakorlatilag maga a Hemingwayben élő elhagyatott gyerek, tele fájdalmakkal, tehetetlenséggel, veszteségekkel akire idővel egyfajta szadista „kivégzőként” betegség formájában rátelepedik a depresszió. Szóval igen, sajnálom is őt. Valószínűleg itt merül fel az íróban annak a vágya is, hogy nem lenne jó magányosan meghalni, elkezd kapcsolódni a sebzettségéhez, de ezzel már nem tud mit kezdeni, pedig nem találhatnánk ideálisabb pillanatot a pszichoterápiára. Szomorú, hogy akkoriban még kevésbé volt divat terapeutához járni. Pedig lehet, hogy nem így végezte volna.

Tehát… így sikerült kasztrálnom a lírát, Hemingwayt és az öreg halászt, már ha ezt a szokatlan lélekbúvárkodást nevezhetjük így. Valamint továbbra is tisztelem az öreg urat (vagy papát, ahogyan sokan nevezték) annak reményében, hogy nem haragudna rám azért, mert belőle azt is meg akartam mutatni, ami annyira betegesen emberi. Ha esetleg bárki imádatát, rajongását megbántottam ezzel, akkor elnézést kérek. De ígérem, hogy legközelebb is számíthatnak rám, mint ahogy Kukorica Jancsi is, kézcsókom küldöm Iluskának.