Ha a szüleink már nem változnak. A gyász különböző arcai a felnőtté válás során.

Gyermekként a szüleink hatalmas hatást gyakorolnak ránk. Szemünkben hősök és bűvészek, akik mindent meg tudnak oldani és mindig ott vannak, hogy megvédjenek minket a világban. Legalábbis ebben szeretnénk hinni. Aztán, ahogy felnövünk egy lassú folyamat indul el, melynek során szerencsés esetben rádöbbenünk, hogy a szüleink nem tökéletesek, amellyel tulajdonképpen nincs is olyan nagy baj. A leválás, az idealizáció feladása a felnőtté válás természetes része. Gyakran ragaszkodunk a szüleinkről alkotott gyermekkori képhez, és nehézséget okoz elfogadni, hogy szeretteink már nehezen változnak. Csupán egy megoldás marad. Ha mi változunk. Ez a konfliktus a valóság és az ideálok között frusztrációt és szorongást okozhat.

Ahogy Bowlby is rámutatott, a kötődésünk és a kapcsolatunk a szüleinkkel a gyerekkorban kialakul, és ez hatással van az identitásunkra és az érzelmi jólétünkre. Az elfogadás hiánya és a szülők változatlanságával való küzdelem negatívan befolyásolhatja kapcsolatainkat és önmagunkhoz való viszonyunkat is. Ez azért történik, mert az elfogadás elmulasztása további elvárásokhoz, fájdalomhoz és konfliktusokhoz vezethet. Ha ragaszkodunk az idealizált képhez a szüleinkről, elveszítjük a lehetőséget, hogy elfogadjuk őket a saját valóságukban, és elfogadjuk önmagunkat is az értékeinkkel és az érzéseinkkel együtt. Amikor ráébredünk, hogy szüleink bizonyos értelemben állandóak maradhatnak, mindezt gyakran kíséri egyfajta gyászfolyamat. Mert a valóság az, hogy nem mindig felelnek meg az elvárásainknak, reményeinknek és vágyainknak.

A szülői változatlanság elfogadása kihívást jelenthet, és érzelmileg megterhelő lehet a számunkra.

Végighaladhatunk a Kübler-Ross-féle fázisokon életünknek ezen a területén is.

1. Tagadás: Elutasíthatjuk vagy elháríthatjuk a gondolatot, hogy a szüleink korlátokkal, hiányosságokkal rendelkező emberek. Lehet, hogy felmagasztaljuk őket, vagy próbáljuk meglelni a módját, hogyan lehetne őket felmenteni ezen tökéletlenségek alól (pl. „csak jót akartak, ennyire voltak képesek a saját eszközeikkel”, de mindezt azelőtt jelentjük ki, hogy átéltük volna a gyásszal járó természetes érzéseket). Ez a fázis gyakran az első lépés a szülőkkel kapcsolatos idealizált kép felismerésében.
2. Harag: Dühösek lehetünk rájuk, mert nem felelnek meg a vágyainknak, vagy amiért nem tudnak/akarnak változni. Ez a harag kifejeződhet nyílt konfliktusban, de gyakran befelé fordított indulatként is megjelenhet (pl. önvád).
3. Alkudozás: Megkísérelhetjük megoldani a problémákat a szülőkkel (melyeket már utólag nem lehet), vagy megpróbálhatjuk megváltoztatni őket, igazítani ahhoz a képhez, amelyre gyerekként vágytunk volna. Lehet, hogy kompromisszumokat keresünk, vagy akár magunkat akarjuk formálni annak érdekében, hogy jobban illeszkedjünk a szülők elvárásaihoz. Ha például a szülő nem mutat elég érzelmi támogatást, esetleg „tanítani” igyekszünk őket arról, hogy milyen az érzelmileg támogató viselkedés, könyveket és más forrásokat ajánlunk a témában. Ezt ne tévesszük össze azzal a természetes segítőkészséggel, amely esetleg abból fakad, hogy mi már rájöttünk valamire, amit szívesen továbbadunk (akár a szüleinknek). Ebben az esetben cselekedeteink mögött elvárások húzódnak és kielégítetlen gyermekkori szükségletek, melyekre, ha nem érkezik pozitív válasz, akkor nagy valószínűséggel csalódunk.
4. Depresszió: Szomorúak lehetünk, és úgy érezhetjük, hogy elveszítettük a kapcsolatot a szüleinkkel. Lehet, hogy reménytelennek látjuk a helyzetet, vagy úgy gondoljuk, hogy soha nem leszünk képesek felnőttként kapcsolatot létrehozni velük.

És itt most megállnék egy pillanatra, mielőtt továbblépnék az ötödik fázisra (az elfogadásra). Ugyanis innentől nagyjából két lehetőségünk marad. Egyrészt reálisabb képet formálunk a gyászmunka által szüleinkről és felnőttként közelítünk hozzájuk (pl. igen, apa valószínűleg sosem fogja megadni nekem azt a biztonságot, amelyre vágytam volna, de képes lehetek vele időnként ezen elvárás nélkül, nyugodt és harmonikus perceket eltölteni). Tehát ily módon születik meg bennünk az elfogadás.

Előfordul (manapság erről nem kevés szó esik), hogy ilyen-olyan önismereti utazás eredményeként rádöbbenünk: a szüleink nem csupán tökéletlenek, hanem igen komolyan szenvedtünk miattuk, és az eltelt évek alatt érdemi változás nem történt a személyiségfejlődésüket illetően. Mindennek a gyerekkorunk felhőtlensége, a világba vetett hitünk, önbecsülésünk, felnőttkori kötődéseink látták a kárát, illetve most már a felnőtt életünk is sérül a bántások folytonossága miatt. Itt kezdődhet el a normatívnak mondható folyamat után egy újabb önfejlődési feladat, amely igen sok fájdalommal járhat.

És ez a kevésbé szerencsés verzió. Mikor a szülő kifejezetten destruktív. Nem csak a múltban, hanem a jelenben is és erre nem képes rálátni. Már nem gyerekként fáj, hogy kritikus, hogy semmibe vesz, hogy egocentrikus és sérteget, hanem felnőttként sem tudom tolerálni ezt a magatartást. Már nem gyerekként érzem úgy, hogy vágyakozom egy másfajta kapcsolat iránt, arra, hogy anya behozza nekem reggel a kakaót és megsimogassa a fejem, hanem felnőttként gondolom, hogy a szavai bántóak és elviselhetetlenek. Nem azért van gyomorgörcsöm, mert apa esetleg ittasan állít be a bizonyítványosztásra, hanem a karácsonyi ebéd során tapasztalom ugyanezt, ugyanis az eltelt húsz év alatt csak súlyosbodott az alkoholizmusa és ennek pusztító hatása a környezetére. Nem dühöngök már magamban azért, mert sosem tudott megölelni, amikor magányosnak éreztem magam, hanem felnőttként látom, hogy nem hagyhatom nála az unokáját, mert könnyen lehet, hogy majd ő kapja utánam a következő igazságtalan pofont vagy frusztrációcsomagot.

Véleményem szerint ez egy újbóli kihívás, melynek drámaisága abban áll, hogy nem csupán gyerekként nem sikerült megkapnom, amire vágytam volna, de felnőttként sem látom a kapcsolatunk jövőjét.

Fontos megérteni, hogy a gyász nem mindig egy végleges zárás. Sok esetben a gyász sokkal inkább egy olyan folyamat, amely során újraértelmezzük és újrastrukturáljuk a kapcsolatainkat, mind pedig a saját belső élményeinket. Ebben az összefüggésben tapasztalatunk második része – a felnőttként való kapcsolódás hiánya – további gyászmunkát igényel. Az ilyen típusú gyász megkívánhatja, hogy átértékeljük a kapcsolatunk határait, és eldöntsük, mennyi interakciót, ha egyáltalán bármennyit, szeretnénk fenntartani a szüleinkkel. Ez különösen igaz abban az esetben, ha a szülő viselkedése káros és destruktív. Mindkét esetben lényeges, hogy továbbra is tiszteletben tartsuk saját érzéseinket és szükségleteinket, miközben próbálunk továbblépni és megtalálni a legjobb módját annak, hogy felnőttként kezeljük a kapcsolatot.

Forrás:

Kübler-Ross, E., & Kessler, D. (2005). On Grief and Grieving: Finding the Meaning of Grief through the Five Stages of Loss. Simon and Schuster.

Bowlby, J. (1980). Attachment and Loss: Vol. 3. Loss, Sadness and Depression. Basic Books.

Hollis, J. (2005). The Middle Passage: From Misery to Meaning in Midlife. Inner City Books.

Hollis, J. (2006). Finding Meaning in the Second Half of Life: How to Finally, Really Grow Up. Gotham.

Kast, V. (1990). A joy I’d never known. Sigo Press.

Képek forrása:

Pixabay