Csapdák, amikbe ne ess bele, ha valóban változtatni akarsz az életeden!

Stephen King és a horror lélektana – előadás tudósítások – Mindset Pszichológia, Cinegore, Ectopolis

2020. május 31.

A vasalódeszka és az örömgyilkosság. Modern népmese, középkori módszerekkel.

2020. június 13.

Kategóriák

A változás, legyen szó akár egy egészségkárosító magatartásforma feladásáról, vagy egy mérgező kapcsolatból való kilépésről, munkahelyváltásról és így tovább, kétségkívül hosszadalmas és nehéz folyamat lehet, feltéve, ha eljutunk egyáltalán odáig, hogy felismerjük: „nem biztos, hogy jó az a napi 1 üveg bor, vagy az, hogy esténként a partnerünk kritikaáradatát rezzenéstelen arccal tűrjük, hiszen csak fáradt”.

Cikkemben egy olyan, elsősorban az egészséglélektanhoz kapcsolódó modell („A változás transzteoretikus modellje”) keretében mutatom be a változáshoz vezető út néhány mellékvágányát, amivel, ha tisztában vagyunk, talán megkímélhetjük magunkat a felesleges köröktől.

Képzeljük el, hogy egy esős nyári nap estéjén (szeretem a sejtelmes, kissé hangulatkeltő nyitásokat), baktatunk haza és valami gyomorszorításszerűség lesz rajtunk úrrá, de először nem tudják megfogalmazni az okát a jelenségnek. Így megy ez már hónapok óta.

Aztán persze beugranak barátaink intelmei, akik már megjegyezték: „sokkal nyugodtabb vagy, amikor nem a partnered mellől otthonról telefonálsz” és lassan – mivel a testjelzést már valamennyire komolyan vesszük – tudatosul bennünk, hogy néhány dolog bizonyára nem stimmel a párkapcsolatunkkal, kezdeni kéne vele valamit, hiszen mindig akkor útban „hazafelé” tör ránk ez a kellemetlen állapot.

Nos ezzel, legalábbis az előbb vázolt modell szerint, túljutottunk a változáshoz vezető első lépcsőfokon, nevezetesen a „töprengés előtti időszakon”. A környezetünk visszajelzései, saját szorongásunk testi jelzései továbblöktek bennünket a tagadás, a bagatellizálás (pl. „nincs is olyan nagy gond, más pároknál is vannak nehéz időszakok”) vagy akár a racionalizáció (pl. bizonyára csak kimerült vagyok) állapotán.

Igen, valamit tenni kellene, de a hogyanhoz el kéne némi segítség. És persze a töprengés után sem a cselekvés következik egyből, hiszen az „előkészület” kihagyhatatlan, a „fenntartással” pedig a végén még pluszban foglalkoznunk kell akkor, ha nem szeretnénk „visszacsúszni” a folyamatban.

A cikkben most 4 olyan, alapvetően a töprengés állomásához kapcsolódó ismert „csapdát” bontanék ki, amiket fontos felismernünk és a pro/kontra érvek mérlegelésénél nem bedőlni nekik.

1.Az abszolút bizonyosság keresése:

Például: „Ha nem iszom, akkor biztosan nem hagy el a feleségem.” Ez ugye nem feltétlenül igaz, hiszen egy függőnél lehet, hogy a szerhasználat és egyéb járulékos kapcsolati problémák miatt már odáig fajult a helyzet, hogy a másik „végérvényesen” döntött, elutasít bennünket és hallani sem akar rólunk. Akkor minek maradjak józan? Kérdezné egy aktív alkoholista. Hát azért, mert a házasságomon kívül még elképzelhető, hogy találok más értelmet is az életben.

Ha már ilyen „társfüggő” tematika alapján közelítek, gyakran érvelnek úgy már hosszú ideje nem éppen kielégítő viszonyokban tengődő kliensek azzal, hogy „nincs semmi garancia arra, hogy kellhetnek másnak is.” Olyan valakinek, aki „megfelelőbb”, mint a jelenlegi partner. És persze (sajnos ez már a kodependencia tünete) találnak is szempontokat, melyek mentén tovább idealizálhatják azt a kapcsolatot, amiben egyébként boldogtalannak érzik magukat (pl. „azért jó ember, szereti a gyerekünket”). Nincs garancia. De itt is számba vehetünk más érveket: például, milyen lenne nyugodtan, „gombóc nélkül a torokban” hazamenni?

2. A mágikus (alkalmas) pillanatra való várakozás

Hajlamosak lehetünk a halogatásra, a felelősség hárításának egy módjára, melyet vadregényesen romantizálunk is. Egy ismerősömmel beszélgetve kaptam meg egyszer azt a mondatot, hogy „tulajdonképpen ő szeretne lefogyni”, de most rengeteg munkája van és egyébként is szükség van arra, hogy az „úgy belülről jöjjön”. Gyakorlatilag arra várt, hogy valamiféle isteni szikra (ahogy szokás mondani deus ex machina) következtében felpattanjon a székről, összegyűrje a chipses zacskót és az asztalra csapjon: „elég volt!”. Van, hogy erre a pillanatra egy életen át (feleslegesen) várunk. Mert sosem jön el.

3. A vágyteljesítő gondolkodás

Élhet a fejünkben egy olyan elképzelés, hogy az adott viselkedés lehetőség szerint ne járjon semmilyen kellemetlen következménnyel, a főnök ne haragudjon meg, ha tisztázni szeretnénk a munka körülményeit, a partnerünk ne frusztrálódjon, ha egy nyílt kérdést neki szegezünk, ne támadjon hiányérzetünk akkor, ha az esti söröcske nincs karnyújtásnyira tőlünk. Egy függő beteg jegyezte meg előttem: „egyelőre nem találom az apró örömöket a napomban, nem tudom, hogy megéri-e így nem újrakezdeni az ivászatot”. Persze, hogy nem egyszerű azt a jutalom mennyiséget szolgáltatni az agyamnak „apróbb”, hétköznapibb örömök (pl. hogy süt a nap) alapján, amit esetleg korábban a választott szer jelentett. Mert a piálás bizonyos szempontból kétségkívül kellemes szokás, de ez még nem elegendő érv ahhoz, hogy belehaljunk a használatába.

4. A túl korai cselekvés

„Szilveszter után eljárok edzőterembe”. ” Most összepakolok és elköltözöm a barátnőmhöz”. „Megmondom a felettesemnek, hogy besokalltam, befejeztem”. Majd néhány óra sport után visszatérek a kanapéra. Az exem becézgető, édes hangjának búgását hallva, visszaköltözöm hozzá. És a főnököm? Ha szerencsém van, talán nem hajt el azonnal, de meglehet, hogy komoly ára lesz a kis „hisztimnek”. Legalább megpróbáltuk és csalódottan konstatálhatjuk: ez sem sikerült. És a barátok is leszállnak végre rólunk.

Miért alakult így?

Meglehet, hogy azért, mert kihagytuk az „előkészület” szakaszát! Minden sikeres viselkedésváltozás része kell, hogy legyen az előkészület, ami kiterjed apróbb lépésekre, idői keret meghatározására, a társas környezet bevonására, stb. De erről majd legközelebb.

Forrás:

Prochaska, J. O., Norcross, J. C., DiClemente, C. C. (2009): Valódi újrakezdés. Ursus Libris Kiadó

Fotó:

Enriquelopezgarre, ElisaRiva, Daniel_Nebreda via Pixabay.com