Az individualista önfelmentései és a klímakatasztrófa közelgő veszélye. Ahogy pszichológusként küzdök az “ökogyásszal és szorongással”.

Ezt a cikket azért írom, mert nem akarok depressziós lenni. 

Erős felütés? Ha egy pszichológus így indít, az vajon mire utal? Van baj a csávónál? Először magát kellene kezeltetnie?

Szó sincs ilyesmiről, egyszerűen csak elértek az ökogyász hatásai. Érzékelem a veszteségeket és amikor találkozom az egyre inkább pusztuló természet maradványaival, úrrá lesz rajtam a szorongás, a szomorúság és a tehetetlenség. Próbálok megküzdeni ezekkel az érzésekkel. Olyan élmény kerít hatalmába, ami arra késztet, hogy felelős döntéseket hozzak a jövőmmel kapcsolatban. Legalábbis egyelőre. Harmincas éveim elején járok és lehet mondani – hálát adok ezért – kezdenek sínre kerülni a dolgaim. A főbb tanulmányaim néhány éven belül befejeződnek, a párkapcsolati, családi életem rendezett és az évtizedes önismereti utam hozadékaként lassan de biztosan felfogom, hogy a frusztrált, szorongó, függő természetű, emocionálisan a kamaszkorában megrekedt szentimentális srácból egy viszonylag józan, épkézláb, azért a helyzetekre még időnként szenzitív, de korántsem “hisztis” módon reagáló, testi-lelki harmóniában élő felnőtt lett. Már nem ijeszt meg a gyerekvállalás, a “másokért lenni” kihívása, feladata. Hanem elszomorít. Mert őszintén feltettem a kérdést magamban: milyen lesz a sorsa annak a valakinek húsz-harminc év múlva, akit én “ma” esetleg összehozok? Mit fog enni? Lesz hol laknia? Hány harcot kell majd megvívnia az életben maradásáért? És ránk mi vár? Akkor nem válhatok apává? Persze, egyszer biztosan meghalok, de már lehet, hogy húsz évem sincs hátra?

Ahogy pörgetem a kérdéseket a fejemben és húzna magával a kegyetlen és kérlelhetetlen sötét mocsár – a depresszió – szívóereje, beugrik korábbi “kognitív terapeutám” megjegyzése: “Figyeljen a gondolataira Gergely, ne lovalja magát ennyire beléjük, mert sokszor torzítják a valóságot. Ezek a gondolatok, ha azonosul velük, depresszióssá tehetik.”

Igen, ismerem az állapotot. Nem úri huncutságról beszélhetünk, van tapasztalatom arról, hogy milyen az, mikor a reggeli kikelés az ágyból legalább egy órát vesz igénybe és ha épp nincs semmi, amivel lehúzhatnám magam, akkor szimplán csak szorongok a jövőm miatt.

Vissza a klímahelyzethez. “Itt a világvége! Meg fogunk dögleni!” üvölthetném, de ezzel legfeljebb annyit érnék el, hogy a gyengébb idegzetűeket lazán bepánikoltatnám és versenyezhetnék velük az “év neurotikusa” címért, az erősebbek pedig közönyösen visszakérdeznének: “Hát persze, hogy meg, ez eddig sem volt kérdés. Gyere barátom, szívjál inkább egy kövér slukkot, attól majd megnyugszol.” Szóval, akárhányszor is vetem papírrá a fejemben cikázó eszmefuttatásokat, mindannyiszor arra jutok: Nem torzítok. Itt bizony baj van.

Kognitív terapeutám azt is megtanította, hogy a depresszióval és a szorongással szembeni ütközetben hasznos, ha az egyébként “reális” negatív gondolat után felteszem a kérdést: “Rendben, ha ez a rossz dolog valóban igaz és bekövetkezhet, hogyan tudnék megküzdeni vele?” Így a reakcióm nem depresszív, tehetetlen hangsúlyt kap, hanem a konstruktivitás irányába haladhatok.

Például most kinyomom magamból azokat a szavakat, amik másnak is hasznosak lehetnek. Ez is egy lépés.

Rájöttem, hogy tulajdonképpen nem a haláltól félek, hanem a pusztulástól. Azt hiszem szeretnék méltóságteljesen “eltávozni”, amibe szerintem az is beletartozik, hogy a környezetet, az élő világot nem anyukám “cicijeként” használtam, amolyan elsődleges szeretettárgyként (amiben kizárólag az én igényeim számítottak) kielégítve a létező összes egocentrikus követelésem, hanem egyenrangú partnerként, egymással kölcsönös, harmonikus viszonyban működtünk. A párkapcsolatomban  gyakran megkérdezem: “Mire van most szükséged? Miből tudnád, hogy szeretve vagy?” Először persze jön az egyébként őszinte és megerősítő hatású válasz, hogy “mindent megkapok, ami számomra fontos”, de én nem szoktam ilyenkor feladni. Ugyanis nem a “fontos dolgok” érdekelnek, hanem a “ki nem mondott vágyak”, amiből a másik, a kapcsolat fejlődhet, erőforrásokkal telhet meg. Így újra felteszem a kérdést, de kicsit másképp: “A fontos dolgokon kívül, van-e esetleg valami olyan, amire igazán vágynál?” És az a tapasztalatom férfiként, hogy erre már érkezik valami “hasznos” információ, amit megragadhatok. Szerintem így kéne bánni a természettel is.

Hozzáteszem, én magam is elég analfabéta vagyok a témában. Mikor a Grönlandon olvadó jégtakarókról olvasok, közben azon bosszankodom, hogy miért nincs az “üvegeknek szelektív” gyűjtő a házban, ahol élek, vagy, hogy az egyetem által előírt nyolcvanhatodik beadandót mi a fenéért nem lehet online feltölteni, elküldeni, átlőni, vagy tudomisén miként eljuttatni a tanáromhoz, megkímélve szerencsétlen erdőket az értelmetlen nyomtatás pusztító hatásától. Két távközlési multinacionális vállalattal állok szerződéses kapcsolatban, akikkel a MUTATÓUJJAMMAL! írtam alá egy tableten az előfizetéseim. Iskoláim előírásainak teljesítésekor folyamatosan úgy érzem magam, mintha minden egyes újabb lap után, amit kiokádott magából a printer, amolyan fasiszta módon, gyilkos, beletörődő mosollyal a szám szélén, halálos ítéleteket írnék alá. Megteszem, mert felülről ez a parancs jött, tehát “nem én vagyok a felelős”. (Magasabb autoritásra – főnökre, miniszterelnökre, pedagógusra, feleségre 🙂 hivatkozni remek eszköz a hárításra). Ha nem postázom el a dolgozatot, akkor mi lesz? Karó! De én nem akarom, hogy meghúzzanak, kell az a papír és szeretek ide járni! Halljátok az individualista énem tehetetlen vergődését? Ismerősen hangzik? De akkor mégis ki a felelős? És Szibériáig még el sem jutottam, ahol ugye meg kell várnunk azt, hogy porrá égjen az erdők nagy része ahhoz, hogy valami történjen. 

Hát persze… az erdőtüzes kérdésre tudom a választ: “mert még nem érezzük a saját bőrünkön a szenvedést. Az, hogy az utolsó pillanatra halogatjuk a problémák megoldását, egyike az “individualista ember” problémakezelési eszköztárának. Mivel egyéni érdekek mentén gondolkodik, ami neki személyesen nem fáj, az egyszerűen nincs. Ha nem veszélyeztet az erdő tűz közvetlenül lakóházakat, vagy gazdasági épületeket, akkor “just burn”. Végül is csak 2 millió hektárnyi növényzetről van szó, ami rengeteg élőlény otthona is egyben.

(Az analitikus pszichológiában ezt a “szorongáskezelési” módot “tagadásnak” hívják. Érdekes lesz nyomon követni azt, hogy a “ma embere”, az intelligens homo sapiens, az analitikus lélektan terminológiája alapján mennyire “primitív elhárítási formákat” használ a globális problémák vonatkozásában. Minél nagyobbnak és kezelhetetlenebbnek tűnik a nehézség, annál primitívebb módon hárít az individualista.) Trump, amerikai miniszterelnöktől például megtudhattuk, hogy “nincs” is semmilyen klímaváltozás, ez csak amolyan kreált, divatos marhaság, az unatkozó, városi ember kényszerképzeteinek egyike. Trump állítása arra a szituációra emlékeztet, mikor a szenvedélybetegekkel való munkában első ízben élhettem át egy betegünk drasztikus és színpadias visszaeséses jelenetét. Az illető – legyen József – mondhatjuk, hogy olyan részegen dülöngélt a terápiás intézmény recepciós pultja előtt, hogy vágni lehetett körülötte a levegőt. Megfújattam vele a szondát, ami szélsőségesen magas értéket mutatott, majd amolyan neutrális hangnemben rákérdeztem: “Fogyasztott alkoholt József?” “Nem” – böfögte fel a választ, két rövid mozgáskoordinációs kilengés közben, ami után nekem sem maradt más választásom, elviselhetetlen dilemma elé kerültem: “József, az egyik lehetőség, hogy most hiszek magának és akkor valószínűleg megőrülök. A másik, hogy megegyezünk abban, hogy maga tagadásban van”.

Időnként olyan érzésem van, amikor a klímát érintő szorongásról, ijedtségről olvasok, ami első párterápiás élményem során ért: “Egy épp válni készülő pár állított be teljes tehetetlenségben hozzám, tele feszültséggel. A válókeresetet már beadták és a kérdést persze nekem szegezték: akkor most mondja meg, lehet ezzel az emberrel együtt élni?” Szerencsére nem akartam őket megmenteni. Amikor a grönlandi helyzetet szemlélem, is valami hasonló fut át rajtam: “és mi a fenét kezdjek azzal a kurva jégtakaróval?” Inkább arra javasolnának megoldásokat a cikkekben minél többet, hogy egyénileg mit tehetek azért, hogy jobb legyen a helyzet”. Endsuldigung.

Kezdő vagyok a környezetünkért tett erőfeszítések terén, mert ugyan nem vezetek autót (van jogosítványom, de jelenleg nincs rá szükségem), nem dohányzom, nem vásárolok tonnaszámra ruhákat, ha tehetem szelektívezek, kerülöm a szemetelést, az energiapazarlást, mégis érvelésem nagyjából ahhoz hasonlít, mikor a “nárcisztikus” férj úgy szabadkozik elhanyagolt felesége előtt, hogy sorolja, hogy “mit nem tett meg még eddig, amiket a nála nagyobb seggfejek már simán elkövettek”. Ugye drágám, én csak megcsaltalak néhányszor, hogy felszabadítsalak a szex terhe alól, de kezet, azt eddig egyszer sem emeltem rád! Szívem, én úgy örülök, hogy megismerhettél.

Én is egy önző seggfej vagyok, ha a természetet nézem. De fejlődni szeretnék. Ezért olvasok, kísérletezek és küszködök és tisztában vagyok vele, hogy nem jó kifogás azzal érvelni a közértben, amikor a zsemléket pakolom a műanyag zacskóba (aminek tudom mi lesz a sorsa), hogy de mi mást tehettem volna, vagy, hogy “ez nem számít, nem rajtam múlik, ezt adták“.

Mikor alkoholistákkal kezdtem dolgozni, hamar a kedvenc mondatommá vált a “nekem nem szóltak” közlés, amit rendszerint a “mulasztásaik” után fogalmaztak meg az addikt betegek. Miért kell, hogy szóljon valaki? Miért passzívan várjuk a lehetőséget a cselekvésre, amikor azt bármikor megtehetnénk?

Lassan áttérhetünk az individualizmus értékeire is. Az első, hogy ne keverjük össze az egészséges autonóm viselkedést az egocentrikus individualista magatartással. Mert még az egyiknek szerves része a kooperáció és a közösségi érdek szem előtt tartása, a másik a pillanatnyi egyéni szempont alá rendel mindent és annak frusztrációja esetén azonnal védekezni, támadni kezd.

Önmegvalósítani jó. Célokat kitűzni fontos. Valósággá váltani az elképzeléseket pedig nem “fontos”, hanem “becsületbeli ügy”, mely önértékelésünk alapjait határozza meg.

Ha ismerjük a “jó öreg” Maslow-piramist (jobbra látható), akkor bizonyára azzal is tisztában vagyunk, hogy az “önmegvalósítás” szükséglete alatt van még négy másik szint és csak úgy van értelme ezt a legfelsőbbet megcélozni, ha az alapvetőbbek rendezve vannak. Ha a többi kárára cselekszünk, előbb-utóbb nem leszünk képesek fenntartani a magasabb szinteket, hanem arra kényszerülünk, hogy visszacsússzunk az aljára és újból kezdjük (egész konkrétan: betegen, éhezéssel küzdve, hontalanul nemigen tudunk tervezni azzal, hogy milyen továbbképzést lenne érdemes elvégeznünk, vagy hogyan tudnánk megalapítani a következő start-upot).

A megoldás is ebben rejlik, az alacsonyabb rétegek felé lenne érdemes orientálódnunk és észrevenni, hogy a piramis nem képes megállni úgy, hogyha hiányzik az alja. Merthogy a dolgok összefüggnek: ha nem lesz élelem,előbb-utóbb háborúk, konfliktusok robbannak ki, amik tönkreteszik az emberi kapcsolatokat és így tovább.

Itt hoznék be a felelősségvállalás mellett két másik fogalmat, mely szervesen kapcsolódik a témához és melynek az “individualista” igencsak híján van, az egyik a komplex gondolkodás készsége (vagy legalább az erre való igény), a másik pedig az empátia.

Szeretném most ezt a három fogalmat szemléltetni egy olyan példán, mely látszólag “bagatellnek” tűnik, mégis igen életszerűen megvilágítja, hogy milyen az, mikor egy “individualista” egyiket sem gyakorolja a három közül.

Igyekszem követni a médiában hallható fontosabb híreket, mert úgy gondolom, hogy nem tudnék hitelesen állást foglalni a világ dolgairól úgy, hogy nem vagyok tisztában azzal, mi történik körülöttem. Adódott a lehetőség, hogy megtekintsek néhány televíziós beszélgetést, melyek a főpolgármester választásról szóltak, ahol a jelöltek képviseltették önmagukat, megfogalmazták programjukat, ideológiájukat és egy kicsit betekintést is adtak abba a gondolkodásmódba, amivel ők leírják a világot. Természetesen nem hagyhatta ki ezt a lehetőséget Berki Krisztián, a magyar proteinsámán sem, aki ki tudja miért, akként határozott, hogy ő bizony jelentkezik a nemes posztra. Talán néhányan azt gondolják, hogy a gyűlölet beszél belőlem, bátran állítom, semmi hasonló érzést nem táplálok iránta, ugyanis, miért gyűlölnék valakit, aki ugyanúgy része annak az egésznek, amihez én is tartozom?

Az azonban már érdekesebb, hogy miért gondoljuk azt, hogyha valakinek a nyilvános magatartását kritika éri, akkor az csak azért lehet, mert bizonyára irigykedünk az illetőre és bitorolni akarjuk az általa megszerzett javakat? 

Hogy visszatérjek az “elhárító mechanizmusokra”, egy újabb primitív típus következik, amit projekciónak, kivetítésnek hívunk. Emellé még csatolnám a “hasítást” is, mellyel a világot leegyszerűsítve kettéosztjuk (jó és rossz részre) és azt a pólust fogjuk felértékelni, amelyik a mi önös érdekeinket pártolja, a kritizáló tömeget viszont  annak rendje és módja szerint devalváljuk. Egyszerűbben: akinek nem tetszik a viselkedésünk, melyet önmegvalósításunk során tanúsítunk, az egész egyszerűen irigy, gyáva alak, aki nem tud magával mit kezdeni és jobban tenné, ha a privát problémáival törődne. Tehát akit zavar, amit mi csinálunk, az rossz és benne van a hiba. Ha valakit frusztrál ügyködésünk, akkor vélhetően a sikereinket óhajtja. Az persze fel sem merül, hogy nem a sikerünk szúr szemet a szigorú bírálónak, hanem “gyümölcseink” kollektív költségét sokallja és olyan tehernek érzi, amit ő is viselni kényszerül. Hogy nem kellene vele foglalkoznia? Várjuk csak ki a végét.

Ez a groteszk helyzet (Berki főpolgármesteri próbálkozása) egyből felkeltette a kíváncsiságomat, meg is tekintettem az ATV-n elhangzott beszélgetést, ahol ugyan semmi érdemi nem hangzott el Krisztiántól, az legalább kiderült, hogy “Ő egy fehér inget csupán egyetlen alkalommal hajlandó felvenni”. Utána kuka. Megnyilvánulását, polgárpukkasztását követően persze azonnal feltámadt a tömeg viharos, lázadó hangja, köpködő intellektusa, de a tartalmat igen kevesen vették górcső alá.  Krisztián egyik pártfogója (hasonlóan ismert médiaszemélyiség) például azzal érvelt, hogy, akinek nem tetszik az ő műsora, az ne nézze. És ezzel megtaláltuk az egyik “best of” önfelmentést, amivel az individualista rendre visszaveri az őt érő vádakat. Igaznak hangzik, de mégsem az.

Mert mi is valójában az állítás? A fáma úgy szól, hogy: “jóllétben élek, amiben én boldog vagyok és ezzel senki másnak nem ártok. Időnként bohóckodom a TV-ben, mondok ezt-azt, de nem számít, mert ez vagyok én, csupán egy játék az egész, semmi más. Hadd érezzem már jól magam, titeket nem bántalak, hát akkor ti miért piszkáltok engem?” (Mintha a mezőn nevetve sárkányt eregető kis lurkónak tennénk tönkre a boldog perceit, amolyan örömgyilkosként és még nekünk kellene bűntudatot éreznünk ezért).

És ez valójában a legnagyobb hazugság. Mert, hogy igenis árt azzal másoknak, amit csinál. És nemcsak ő, hanem minden olyan ember hasonlóan jár el, aki amellett kardoskodik, hogy az egyéni viselkedése – főleg, ha közszereplő, vezető, stb. az illető – nem okoz rendszerszinten is valamilyen változást. Az individualista ezt nemcsak “képviseli”, de valójában el is hiszi, mivel nem empatizál azokkal, akikre hatással van, ezért nem gondolkodik összetett módon és persze ebből adódóan felelősséget sem vállal másokért.

Mert például nem tudom, hogy tisztában van-e vele Krisztián, hogy ezzel az egy mondatával indirekt módon valójában a következőt képviselte a nagy nyilvánosság előtt: Károsítsátok bátran a környezeteteket, mert minél több szemetet termeltek, annál “értékesebbek” vagytok. Én is ezt teszem és büszke vagyok rá. És itt jön az a logikai elem, ami után nem tudom  elfogadni az “akinek nem tetszik, ne nézze” kifogást. Én is ebben a környezetben élek és dühít az, hogyha valaki tudatosan teszi tönkre és az elveit még hirdeti is azok számára, akik esetleg formálhatóak lennének. Mégis miért kellene tiszteletben tartanom, hogy ezekkel a szokásaikkal engem is a nyomorba taszítanak és erről nem hajlandóak tudomást venni?  Csak egy egyszerű közvetett példa. A világtalan, identitászavaros kamaszok mit értenek meg abból, ha ezzel a szellemiséggel találkoznak? Biztosan higgadtan mérlegelve, levonják a tanulságot, és nem vásárolgatnak majd össze mindenféle göncöt, hanem csak azt, amire valóban szükségük van. Illetve konstatálják, hogy talán az sem feltétlenül ciki, ha használt holmikat szereznek be a turiból, mert csak arra telik nekik.

Az ő keresletük pedig további kínálatot, tömeggyártást kelt életre, a felesleges kibocsátással pedig csak száguldunk előre megállíthatatlanul a semmi felé. Krisztián, ez nem játék, legalábbis én nem szeretnék az egyik kugli lenni a bowling golyód végén.

De tudod, tényleg nem haragszom rád, sem a szponzoraidra, akik pénzt ölnek abba, hogy te mintává válhass. Csak olyankor, ha a tehetetlenség magával ragad. Hiszen ugyanúgy bosszankodhatnék az urak miatt, akik öltönyösként lazán megvásárolják a tizenhatodik gyárat, amiből ki tudja miféle mocskot engednek majd a tengerbe, mert ez a változás szerintük őket úgysem érinti majd, a melóson, aki minden nap elfogadja a műanyag villát az ebédhez, mert mást szerinte amúgy sem tehetne, (“ezt adták”), otthonról még véletlenül sem hozhatna magával evőeszközt, Trumpon, aki úgy véli nincs itt semmilyen klímaváltozás, vagy a bárgyú műkörmös csinibabán, aki pillái mögött, pár centis realitásából kiszólva naív közönnyel odaveti: “az én életemben nem hinném, hogy bekövetkezne bármi ehhez hasonló”. Dühönghetnék a kezelésről “teszek az egészre” életérzéssel kisétáló újból piázgató alkoholista magatartásán, aki visszatérve diszfunkcionális családjába holnaptól ismét hozzájárul ahhoz, hogy egymás között tovább gerjesszék a feszültséget és a társadalom szintjén, aminek a szövetébe belekapcsolódtam, újabb megoldhatatlan problémákat és frusztrációt okozzanak, amire aztán a megoldás a megváltó kontrollálatlan fogyasztás lesz.

Ezért inkább csak elszomorodok, miközben fejben spórolgatva matekolok a műanyag zacskóimmal és felmerül bennem a kérdés, hogy jogom van-e elképzelni azt, ahogy a saját gyerekeimmel sétálgatok a távoli jövőben a kedvenc parkom zöldjében azt ecsetelve, hogy régen minden más volt. De az ember végül meghaladta önmagát és rájött, hogy az önfelmentései mögött végeredményben egymagában csupán a magánya maradt az övé.