Az individualista önfelmentései és a klímakatasztrófa közelgő veszélye. Ahogy pszichológusként küzdök az “ökogyásszal és szorongással”.
2019. augusztus 13.
A szárazrészegség és az alkoholizmus Stephen King Ragyogás című művében
2019. szeptember 1.
“Nárcisztikusozni” divat lett. Ha valakinek kissé beképzeltebb partnere, kritikusabb, időnként leértékelő stílusban morgó, hatalmát demonstráló főnöke, a társas összejöveteleken slusszkulcsát teátrálisan az asztalra kipakoló ismerőse van, megszületik bennünk az ítélet: emberünk tutira nárcisz. Talán igazunk van. De! Erre a “rejtett kollektív közmegegyezésre” lassan iparág is épül, melynek célja a “destruktívnak” titulált nárcisztikusok hibáztatása a kapcsolati problémákért, viszályokért. Szóval jól vigyázzunk: ha társunk kissé többet törődik a külsejével, mint velünk, attól még nem biztos, hogy az “önimádat” betegségében szenved, talán valóban magányos és túl kevés pozitív megerősítést kap tőlünk (a végén még a sors iróniájából adódóan kiderül, hogy nem is ő a nárcisztikus, hanem valójában mi magunk vagyunk azok). Haha. A nárcizmus, ahogy ez a többi karakterológiai jegynél is megfigyelhető, egyfajta spektrumként ábrázolható: a még szórakoztató, szerethetően hiú jópofizástól egészen a hideg és erőszakos önfényezésig, ezzel párhuzamban mások leértékeléséig terjedhet, akár odáig, hogy ehhez a beteg és instabil énkép fenntartásához konkrét ember és kapcsolati áldozatokra van szükség.
Mindesenetre, ahogy ezt más írásaimnál is teszem: óva inteném az olvasót a “laikus diagnoszta” szerep felvételétől, sokszor még szakmai berkeken belül is rendkívül nehéz pontos jellemzést adnunk valakiről, a tévedés esélye igen nagy lehet. Az irodalmi műveket, filmeket azért szeretem, mert önmagunktól, ismerőseinktől kissé elvonatkoztatva vizsgálhatunk meg olyan pszichológiai jelenségeket, fogalmakat, melyekkel akár privát életünkben is találkozhatunk.
Mivel nemsokára (2019. szeptember 11-én) megtartjuk a “Stephen King és a horror lélektana” című előadásunkat az Ectopolis és az Európa Könyvkiadó szervezésében, szeretnék némi ízelítőt adni az alkalomhoz, ehhez választottam eszközül Stephen King egyik nagyszerű művét, a Tortúrát. Ebben a cikkben a “rajongásról”, illetve annak nárcisztikus vonatkozásairól, személyiségfejlődést akadályozó vagy serkentő voltáról jegyezném le néhány gondolatomat. Stephen King írásait azért is tartom zseniálisnak, mert könyvei többdimenziósak, rengeteg lehetőséget adnak az értelmezésre. Következzen most egy “saját eszmefuttatás” Paul Sheldon és Annie Wilkes táncát alapul véve.
Paul Sheldon, az író karaktere remek példa ahhoz, hogy megismerjük, milyen az a “nem patológiás”, még egészségesnek nevezhető, de azért mégis csak nárcisztikus egyén.
Személyiségzavarosnak a történetből levezetve semmiképp nem nevezném. Szereplőnk sikeres író és követve a nárcizmus hagyományait, neki magának sem igazán “szeretetkapcsolatai”, sokkal inkább “rajongói” vannak. Kissé egomán, “aranyosan elszállt” alkotó, aki már a történet elején realizálja: kezd kevés lenni a számára olvasóinak felszínes imádata, valami többre, teljesebbre, autentikusabb élményre vágyik. Paul belső eszmélése tökéletesen lefesti a nárcisztikus ember krízisének első állomását: minden “fényezés, egójának bárminemű kenegetése” ellenére is üresnek és magányosnak érzi magát. Változtatni akar, de elhatározása kezdetleges és erőtlen. Munkássága során egyszer aztán megszületik benne a döntés: elege van abból, hogy középszerű potyvákat gyártson, így hát leszámol története főhősével, Tortúra Virgóval, de akkor még Paul nem sejti, hogy ezzel mekkora kockázatot vállal. Ugyanis Miseryvel egyetemben még valamit el kellene engednie, azt a függőséget, mely őt és a “Misery-fanokat” láthatatlan lánccal rabságra kényszeríti.
Nem véletlen, hogy a hangsúlyosan nárcisztikus személyek ritkán látogatnak el a pszichológushoz. Miért lenne szükségük ilyesmire? Hiszen tökéletesek, vagy legalábbis “majdnem” azok, ezt a túlértékelt, idealizált belső reprezentációt pedig mi más tartja fenn: azok a visszajelzések, melyeket környezetüktől kapnak. Amikor megjelennek, nem a “grandiózus, felfújt részük” kopogtat, hanem a “kicsi, szorongó, magányos gyerek”, akit ellepleznek a külvilág elől és aki általában akkor tör a felszínre, ha nárcisztikusunk “védelmi rendszerét” erősen kikezdik az élettapasztalatok (pl. kudarc, kiégettség, veszteség, függőség, stb.). Pszichológusként megfigyeltem, hogy szenvedélybetegek esetén mennyire kimondhatatlanul nehéz eljutni a felépülés első lépéséig (“Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben”) azoknak, akik erőteljes nárcisztikus vonásokkal rendelkeznek. Hogy én, csillogó nárcisz, tehetetlen? Ugyan már! Tudom én azt kezelni.
Szóval ott tartunk, hogy Paul valami mást akar, sikeres, de csalódással, magánnyal vegyes csillogás ez, szeretne kitörni és ezzel egyidőben visszatalálni önmagához és meg is kapja ehhez a segítséget, egy fogvatartót, aki nem hajlandó csak úgy útjára bocsátani. Remek allegória: “Azt hiszed, kedves nárcisz, hogy aprópénzzel kicsengethetsz önmagad börtönéből? Küzdj meg érte!” A mű ezzel a “fogvatartó-rab” párhuzammal mutatja be leginkább mennyire nehéz leszámolni az “önimádat” hamis illúziójával. Ehhez konkrétan arra van szükség, hogy szép lassan emberünk megtörjön (fizikailag is) és bár a szorongás erősen köthető ahhoz, hogy “rettegünk” ápolónőnk újabb bejósolhatatlan kirohanásától, valójában Paul ijedtségét is megérezzük: “Mi lesz velem akkor, ha lecsupaszítanak? Ha a “sikeres író” olyan durva tükröt kap, hogy csupán egy kétségbeesett, az életéért küzdő, szégyenkező, kiszolgáltatott, segítségért könyörgő, rettegő csúszómászó marad belőle?” 
Paul nárcizmusa a “kezdeti csapások fuvallatait” még ügyesen visszaforgatja énképébe, a csúnya beszédért őt korholó Annie kritikáját sem szidásként értelmezi, hanem ügyesen átértékeli: “Hát igen, ez a kissé zavarban lévő hölgy valójában nagyon is fontos dologgal állt elő: “Nekem, Paul Sheldonnak, ennek a csodálatos embernek, meg kell válogatnia a szavait, nem káromkodhat összevissza”. Majd mikor megköszöni a vendéglátást és erőteljesebben kifejezi távozási szándékát, akkor Annie belső, szegényes világának őre bekeményít. Paulnak ez remek terápia: teljesen szétzúznak mindent, ami addig benne a “kontroll”, a “felsőbbrendűség”, a “kompetencia” érzetét táplálta, szó szerint nem marad más, csupán: ember. Leég róla a szerepjátszás, a hamisság modoros maszkja és persze Annie előtt taktikáznia kell, de önmagával végre őszinte és hiteles kapcsolatba kerül: megérzi milyen az, ha perceket, órákat veszteget el arra, hogy valami olyasmit tápláljon, ami sosem létezett.
Mert csodálói imádata, legkevésbé ő róla, sokkal inkább mások kivetített vágyairól, hiányairól szólt. Érdekes paradoxon a műben, hogy számára a legerősebb konfrontációt, önfejlesztő kihívást pontosan Annie fanatikus rajongása szolgáltatja. Minél primitívebb, önzőbb, agresszívebb, irracionálisabb formában kapja, annál inkább kezdi megutálni ezt a létformát. Belátja, hogy ő csak egy eszköz arra, hogy olvasói rajta keresztül “lakmározhassanak a húsából”. Rá valójában semmi szükség és ha már nem látják benne a hasznot, akkor kidobják a szemétbe a könyveivel együtt. Érdekes kérdés persze, hogy merre haladt volna a mű tovább, ha Paul elfogadja ezt a hazug szerepleosztást: továbbra is gyártja Annienek a középszerű csemegéket is szívja magába a nárcizmus bódító parfümfelhőjét.
Óriási csapás ez egy nárcisznak: nem őt magát szeretik, akarják, csupán árnyéka fényűző varázsát kívánják. Ezért semmiképp ne becsüljük le ezeknek az embereknek az erőfeszítéseit.
Paul valójában felülmúlja önmagát: rájön, hogy veszteség, gyász, fájdalom, az önmagához való hiteles visszatérés nélkül, képtelen felnőni ebből a szerepből.
A szabadságot választja, amely vért követel, el kell, hogy metssze azt a tápcsatornát, mely egóját hosszú éveken át gyors kielégüléssel árasztotta el, de mögötte nem maradt belőle más, csak egy korosodó, elszigetelt autogramm gyártó automata, akibe a türelmetlen vásárlók gondolkodás nélkül belerúgnak akkor, ha a pénzbedobás után nem köpi ki magából a következő túlélőcsomagot. Félreértés ne essék: semmiképp nem azt állítom, hogy egy nárcisztikus csak úgy képes önazonossá válni, ha “traumatizálják”. Sőt: egy traumának számos olyan hatása lehet, melyek inkább kárt tesznek a lélekben, semmint emelnék azt. Így arra kérlek, ne ebből a perspektívából értelmezd soraimat.
A cikk folytatásában Annie Wilkes karaktere kerül a középpontba. Te miként jellemeznéd Anniet, őrültnek vagy pszichopatának? Segítségképp javaslom, hogy írd meg, milyen érzéseid voltak Annievel kapcsolatban, mikor olvastad a könyvet/nézted a filmet.
