Akkor most ki tehet arról, hogy tönkremegy egy házasság? Vagy inkább: „hogyan csináljuk együtt”?

Készítettem egy felvételt a Youtube csatornámra az esetről, de ki tudja miért (az oldal, vagy az FB jóvoltából), egyszerűen nem tudtam normálisan, képpel megosztani a közösségi siteon, úgyhogy nem szenvedtem vele tovább, úgy döntöttem, megírom cikk formájában a gondolataim. Közben arra jutottam, hogy valami másról szívesebben beszélnék, mint, amiről ott tettem.

A videóban azt fejtegettem, hogy számomra nem tűnt egyértelműnek, hogy egy szerencsétlen kommunikáció, esetleg negatív reklám, netalántán felszínes és hímsoviniszta érzéketlenség okozta a felháborodást, de nagyjából azt tapasztaltam, hogy a „megmondó fitness guru” kinyilatkoztatásaira megannyi gyűlölettel és haraggal teli viszontválasz érkezett az emberek részéről. Talán azért tudok valamennyire empatizálni mindkét oldallal, mert már kerültem hasonló helyzetbe (hogy nyilvánosan rosszul fejeztem ki azt, amit mondani szerettem volna és kis híján megskalpoltak miatta). És azzal is, hogy valóban „téves” meggyőződéseket tápláltam az engem körülvevő világról, amire való reakcióként megesett már, hogy erről a létező legmegszégyenítőbb módon kívántak tájékoztatni”. De át tudom élni azt a nem túl kellemes élményt, amikor a „fájdalmas gombokat” nyomogatják rajtam és tapintatlanok velem szemben. NLP képzésemen találkoztam a következő állítással:  A „kommunikáció lényege abban a válaszban van, amit a partner részéről kapsz”.  Szóval igyekszem profitálni hasonló szituációkból és törekszem az egyértelmű, tiszta üzenet átadására (bár ez nekem sem mindig sikerül). Mindenképpen tanulságosnak tűnt a számomra, hogy ekkora indulatokat képes mobilizálni egy ilyen üzenet és hogy igencsak híján vagyunk annak a képességnek, hogy elfogadjunk (nem egyetértsünk), megbocsássunk embertársunknak. Szóval ezután is lesz munkám bőven.

Tovább is lépnék és áttérnék kicsit a „szakmázásra”.

Mégpedig arra, hogy mennyire tabunak számítanak bizonyos témák egy párkapcsolatban és hogy kifejezetten hajlamosak vagyunk arra, hogy egyedülálló okokat keressünk ahelyett, hogy megértenénk a különböző helyzetek történetiségét. Párterápiás képzésem egyik lényeges állításának bizonyult a következő mondat: „nem azután kutatunk, hogy ki a felelős egy kapcsolatban a kialakult helyzetért, hanem, hogy hogyan csinálják együtt!”. Azt hisszük, hogy csak Norbi gondolkodik ilyen leegyszerűsítésekben?

Írok néhány példát arra vonatkozóan, hogy milyen magyarázatokkal állnak elő a kliensek vagy más ismerősök, ha valamilyen párkapcsolati problémát tárnak elém és arra kérdezek rá, hogy szerintük mi miatt jöhetett létre a feszült, konfliktusos állapot?

• Azért tartunk itt, mert a pasim full nárcisztikus! Ja, nem is nárcisztikus, hanem borderline! Tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy elviselhetetlen! Netalántán: Az a gond, hogy nehéz volt a gyerekkora (vagy az enyém), ilyen előtörténettel nem csoda, hogy teljesen meghülyült szegény! Ha tudná a csillagjegyét, hajjaj! Főleg, hogy a Merkúrja a Napban van! (Ez mondjuk így valószínű, hogy ökörség, mert akkor már rég szétégett volna). Esetleg(most következzen egy kis ezotéria is): azért hidegültünk el, mert az „útunk” (ezt ilyen sejtelmes hangon adják elő) már a végéhez közelít, ideje elengednünk egymást… 

Ezekből persze nem lesz internetes botrány, mert a kliensek általában nem teszik mellé azt, hogy a kokain vegyjele azonos a cukoréval és nem reklámozzák nekem a termékeiket sem. Az érvelésük az esetek többségében nem teljesen helytálló, még, ha ők maguk ki is terjesztik a realitásukat a számukra érthetetlen és kontrollálhatatlan jelenségekre. Merthogy a kapcsolati problémáknak általában nem oka, hanem története van. Cirkularitásban (körkörösen), rendszerszinten hatnak egymásra a folyamatok és ebből születik meg az adott állapot, körülmény.

Nézzünk egy viszonylag klasszikus példát arra, hogyan megy tönkre egy szerelmi szövetség (beleértve  a „súlygyarapodás tényezőjét” is).

Vegyünk egy párocskát.

Jól elvannak. Valóban megszületik a gyerek, anya és a baba egyfajta „duálúnióba” kerül. Anya küszködik önmagával, szorong, belenéz a tükörbe, nem tetszik, amit lát, ezer feladata van, amivel alig boldogul és szólítaná a férfit, aki… Érzi az óriási felelősséget, hogy most neki kell eltartania a családot, éjt nappallá téve dolgozik és talán önmaga előtt sem meri tudatosítani, hogy kicsit „sok” neki az, hogy még otthon is hallgatnia a kell a felesége teljesen jogos és érthető küszködését, kínjait. Ja és persze a szex is megcsappan. És mennyi ölelést kap az a csöppség! Velem mi lesz??? – fortyog csendben magában, de szégyell beszélni a hiányáról. Inkább nem közelít, tudattalanul abban hisz, hogy így megvédi magát, a kapcsolatot a kialakult neheztelésétől. Közben a feleség is az önelfogadás problémáival viaskodik, nehezen talál magára nőként, a férfi pedig nem tudja, hogyan közelítsen, mit csináljon, csak áll ott egy helyben, meg se ölel, biztos fáradt szegény, mert túlórázik, de már egy hete nem simogat, semmi…  A helyzet persze nem oldódik meg, telik-múlik az idő, mindkét fél kivár, kommunikációs falak épülnek és megkezdődik az elhidegülés. A férfi már nem közelít, a munkájába fordul, nem erősíti a nőt, nem fejezi ki az érdeklődését, neheztel és frusztrált, ahogyan az asszony is, aki emellett magányosnak és elhagyatottnak érzi magát és semmi kedve nincs ahhoz, hogy bármit is tegyen önmagáért, a külsőjéért.

Pedig már 1,5 év lepergett, lenne, aki besegítene otthon, akár meg is oldhatná, hogy legalább napi 15-20 percet mozogjon, de mi értelme van az egésznek. Depressziós. Ezt azonban nem tudja, fokozódik a bűntudata amiatt, mert nem „törődik a férjével” és le is értékeli magát azért, mert már hosszú ideje egy dicsérő szót sem hallott arra vonatkozóan, hogy csinos vagy kívánatos lenne. Tuti, hogy van valakije. De nem kérdezek rá, mert akkor mi lesz velünk? És az is lehet, hogy mindazért, hogy ez elviselhetőbb legyen, inkább eszik. Minek járjon fitnesselni? Hiszen a férfit már nem is érdekli, hogy néz ki, már nem szereti! Ennyi legalább jár. Most akkor ki a felelős? A férfi, aki nem ül le a nővel, nem erősíti, nem támogatja és akinek titkon -merthogy neki tényleg nem jön be az a plusz 30 kiló – valóban nem tetszik már annyira a nő teste, csak a bűntudata miatt – merthogy az is mardossa – nem mer erről beszélni? Aki esetleg arra gondol, hogy ő mindent megpróbál, de a párjának semmi nem elég, hiszen állandóan rosszkedvű és piszkálja őt, sőt már láthatóan nem is akar tetszeni neki?  Vagy a nő, aki nem húzza fel a tréning ruhát és nem fut minden este legalább nyolc kört a ház körül?

Szóval, ha a nő összeszedné magát, javulna valamennyit az állapot? Lehet. De kijelenteni, hogy ő okozza a problémát, mindenképp tévedés (mégis nemegyszer hasonlóan gondolkodunk a párkapcsolatainkról). A lényeg inkább az, hogyan csinálják együtt. Ez a folyamat nem pont mindig így zajlik (az esetek komplexek), de a bizonytalanság és összetettség elviselhetetlen voltából fakadóan megnyugtatóbbnak tűnik az élet akkor, ha hasonló magyarázatokat gyártunk.

És hogy baj-e az, ha a tabut feloldjuk és közöljük a másikkal, hogy így már nem tetszik a teste? Könnyen lehet, hogy ilyen nyers tálalással nem érünk célt, ugyanakkor találkoztam már olyan esettel, mikor a nő nem megsértődött a visszajelzésen, hanem bár kissé fájdalmasan, de tudomásul véve a hallottakat, titkon megörült neki! Mégis csak érdekli a férjemet, hogy mit teszek magammal, az egészségemmel? Fontos szempont az, hogy tetszem-e neki? A hölgy nem tudott „versenysúlyra” visszafogyni, de elkezdett  odafigyelni magára (nemcsak a kilókra), ami a férfinek is imponált, mert azt üzente a „lelkének”, hogy a partnere kívánatos akar maradni a számára.

Egyértelmű, hogy egy meghitt kapcsolatot nem a mérleg kijelzője tart össze, hiszen megannyi oka lehet annak, hogy valaki súlyproblémával küzd (olyan is, amiről egyáltalán nem tehet). De hogyha ez zavaróvá válik a számunkra, és erről nem kommunikálunk nyíltan, támogatóan, szeretettel egymással akkor meglehet, hogy az  nem a „tapintatosságunkról” vagy”elfogadásunk határtalanságáról szól”, hanem inkább arról, hogy mennyire távol kerültünk egymástól.

Fotó:

Bob_Dmyt via Pixabay.com

geralt via Pixabay.com

Flora WestBrook via Pexels.com