A vasalódeszka és az örömgyilkosság. Modern népmese, középkori módszerekkel.

Mikor belecsöppentünk a koronavírus-járvány kellős közepébe, a reggeleim során nagyjából ugyanazokba az információkba botlottam: a Facebook oldalam szinte óráról órára kötelességszerűen dobálta fel a híreket arról, hogy eddig hányan haltak meg, milyen hosszan érdemes kezet mosni és persze az sem maradhatott ki a felsorolásból, hogy legalább ötpercenként ne emlékeztessen valami arra, hogy “maradjak otthon” és csak akkor tegyem ki a lábam az utcára, ha ez feltétlenül szükséges.

Mondanom se kell, kezdtem besokallni ezektől az üzenetektől és néhány szórakoztató mém vagy jópofa cikk, ami beszűrődött ebbe a koronahullámba, kifejezetten feldobta a napom. Akkoriban futottam bele Vezsenyi László vasalódeszkás mutatványába és kissé megnyugodtam: ha van valaki, aki rajtam kívül nem szorong parancsszóra a járvány veszélyein, hanem képes meglátni az élet napos oldalát, akkor olyan hatalmas baj nem lehet. Majdnem ki is próbáltam az általa ajánlott módszert, de a lábtempóval sajnos vannak nehézségeim és vasalni is utálok.

Nemrégiben futottam bele “Umberto Eco – A rózsa neve” című alkotásába, melyben (elnézést az esetleges spoilerért) nem maradhatott érintetlenül Arisztotelész és a Poétika második része sem (ami, a legenda szerint a humorról és a nevetésről szólt). A középkori gondolkodás azonban még nem mondhatjuk, hogy kifejezetten a tudományos méréseken és bizonyított hipotézisek során alapult volna (és természetesen a pozitív pszichológiát se kutatták), leginkább a szaktekintélyek véleményére, állításaira alapozták meglátásaikat. Ezek közé tartozott Arisztotelész is, de hogy Jorge szavait idézzem (aki a mű “antagonistája, főgonosza”), “a nevetés a legfőbb bűn, hiszen aki nevet, az nem veszi komolyan a világot, így Istent sem”. Ha kiderül, hogy Arisztotelész erről mást állít, az bizony elég cinkes (hogy kicsit visszatérjek a mai szlenghez). Többet nem is mondok, akit kíváncsivá tettem, járjon utána a témának.

“Ha nem állsz be a sorba, nagyon magányos ember leszel Gergely!” – visszhangzott a fülemben egyik középiskolai tanárom mondata, mikor még nem hittem abban, hogy a kis stand-upjaim miatt Galileihez hasonló sorsra juthatok. Amikor ilyen vasalódeszkás produkciókat látok és követem az utána kapott pozitív reakciókat, hálát érzek, mert az jut eszembe, hogy rokonlélekre találtam. Nekünk is van helyünk a világban.

Aztán elkezdődött a kálváriája és felidéződött bennem néhány emlék, amik akár igazolhatták volna pedagógusom állítását, “állj be a sorba, mert különben megbüntetnek!”. Igen, van tapasztalatom erről is. Milyen egy “ártatlan”, egyébként jópofa húzásért, vagy apró “eltévelyedésért, ötletért” meghurcolva lenni.

Természetesen nem ismerem a Vezsenyi ellen indított “regula” pontos személyes motivációit, de néhány gondolat átfutott a fejemen a saját tapasztalataimat is alapul véve. Ahogy egyre mélyebben elkezdtem foglalkozni az emberi természet “sötét” oldalával, találkoztam például a veszélyes démonok közül az egyik legalattomosabbal. Az irigységgel. A sajátommal is. Azért nehéz  felismerni, mert (ahogy azt megfigyeltem) gyakran bújik a “jogos felháborodás” öltözékébe és elhiteti, hogy kritikánk biztos alapon nyugszik. Amikor az irigység izzó kábulatával elborítja a gazdája elméjét, nem kell hozzá “sokat akarni”, a kevésért, némi tapsért is gyűlölet jár. Az irigység logikája nem arról szól, hogy a “te sokadból nekem is jusson valamicske” (ezt igazságérzetnek hívják), hanem, hogy az a kevesed is vesszék el, amihez hozzájutottál! A legveszélyesebb az, mikor az irigység (amire nincs az illetőnek rálátása) hatalommal is párosul. Mert ez szinte mindig igazságtalanságot eredményez.

Vezsenyinek, legalábbis, ahogy megfigyeltem őt, túl sok mindene, a szó világi értelmében nincsen. Derűs embernek tűnik, aki a maga kevesével azonban nem fukarkodik. Ahogy a mesebeli szegény legény is megkapja teljesíthetetlen feladatát, ahol megmentője csak saját kreativitása lehet, Lacinak sem volt egyszerű dolga.

De egész pofás tesiórát imitált otthonról. A szegény legény leleményessége azonban (ahogy az szintén ismerősen hathat) nem tetszett valakinek. Valakinek, akinek hatalmában állt megleckéztetni őt a… miért is? Hibájáért? Van is mit irigyelni tőle, a mosolyogtatás ugyanis isteni adomány. Persze, lehet fejleszteni, meg trenírozni, de hiszek abban, hogy az alapja (ahogy a nagy művészek esetében sem lehet más) maga a “tehetség”. Borzasztó hely lenne a világunk, ha ezt az adományt el kéne rejteni. Szóval, Laci, fel a fejjel! Kaptál egy beírást rossz magaviseletért, de van még hely abban az ellenőrzőben.

Visszatérve a “hiányosságra”. Ahogy a “Rózsa nevén” lamentáltam, beugrott még valami.

Itt van ugye a másik mély emberi verem, az egészséges “önérzet”‘ eltorzult arca, aminek a legfőbb ismérve talán az, hogy abszolút taszítja az iróniát és pusztítja az örömet. Nem tudja elviselni, hiszen egy aprócska kacagás annak jele lehet, hogy bármikor elveszhet a kontroll, az irányítás. És ez nagyon szorongató. Akár egy egész szervezetre is jellemző lehet ez a fajta mentalitás, rigid önhittség.

Ahogy Umberto Eco regénye kapcsán említettem, a poén, az irónia a hamis önérzettel élő számára egyenlővé válik a sértéssel. Aki poént csinál valamilyen tulajdonságunkból, a közös rendszerünk bármely eleméből, az nem vesz bennünket olyan komolyan, mint kellene! Ezért kijár neki némi nevelés. Tanulja meg tisztelni az értékeinket! És viselkedjen ahhoz méltóan.

Őszintén bízom abban, hogyha a “rossz” nem is nyeri el méltó büntetését, de az “elkövetők” (bármilyen motivációból is cselekedtek), felismerik, mit okoztak ezzel.

Ami azonban mindenképp “Mátyás királyossá” alakítaná a cselekményt, az az lenne, ha megtanulnánk elismerni Laci erényeit, melyek az eset kapcsán az emberi méltósággal együtt sérültek és főhősünk a “találékony szegény ember” példájához hasonlatosan a történet végére megkapná a jóért kijáró elmaradt jutalmát.