Walt Disney-gonoszok pszichológiai elemzése

Walt Disney gonosz főhőseit nem véletlenül választottam szemléltető eszközül . Pszichiátriai diagnózisokat kreálni nem fogok, de érdemes megérteni ezen “csodálatos” karakterek működését és sajátosságait, hogy ezzel némileg a mindennapi viszonylatokban megismert “gonoszszág és nárcizmus fogalomköréhez” is közelebb kerülhessünk.

Miben is hasonlítanak ők egymásra? Vegyünk sorra 10 pontot.

 1. Nárcisztikusak. Ezt talán nem szükséges túlmagyarázni, elég csak Jafar világuralmi törekvéseire, vagy a Hófehérkéből ismert királynőre gondolni, akinek napi kétszázszor kellett elismételni azt, hogy ő mennyire gyönyörű és persze mivel volt nála szebb, ezt halálos sértésnek vette. Annyit azért érdemes hozzátenni, hogy attól, hogy valaki nárcisztikus, még nem feltétlenül gonosz. Úgy lehetne inkább pontosítani a definíciót, hogy a gonoszság a nárcizmus egy alfaja, melynek része a lentebbi, énképre vonatkozó állítás is. Ha feltesszük magunknak a kérdést legalább utólag, (“vajon helyesen cselekedtem?”) és ezt komolyan is vesszük, akkor kicsi az esélye annak, hogy gonosszá váljunk, a hangsúlyozottan nárcisztikus személy azonban ritkán kérdez ilyet magától, ugyanis ez nem férne bele a saját magáról alkotott “fenséges” képbe.

2. Jellemzően a főhős(ök), pozitív szereplők jelenléte által sértett énkép. “Pusztuljon az embergyerek a dzsungelből! (Sir-Kán – Dzsungel könyve), Takarodjanak a cigányok Párizsból (Frollo – Notre Dame-i toronyőr). Vágd ki a lány szívét! (királynő – Hófehérke). Mindegyik szereplő vonásaihoz szervesen hozzátartozik az, hogy énképük sérül a saját nárcizmusukat “veszélyeztető” elemek által. Ha más szebbnek, okosabbnak, erősebbnek tűnik, akkor nem marad más megoldás: le kell értékelni az illetőt, vagy a célpontokat. Ez az egyik legfontosabb elhárító mechanizmusa ezeknek a karaktereknek: a destruktivitással átszőtt projekció. Saját maguk megvetése következtében, másokra vetítik ki negatív érzelmeiket és őket ruházzák fel nemkívánatos tulajdonságokkal. Valamint: lehetőleg meg is kell semmisíteniük azokat, akiket célpontként kiszemeltek maguknak, rossz érzéseik “felelőseként”. Fricskákkal, ármánnyal vagy akár kíméletlen, hidegvérű kegyetlenséggel. Gondoljunk csak bele, a fentebb említett Frollo akár a népirtásig, Szörnyella akár egy adag kiskutya falka legyilkolásáig is hajlandó lett volna elmenni csupán azért, hogy kielégítse saját önző igényeit.

3. Rejtőzködés, szerepjátszás. Zordon az Oroszlánkirályból eljátssza az igazi testvért, Ursula a Kis Hableányból a támogató, jóságos és empatikus segítőt, a gonosz mostoha a Hamupipőkéből a makulátlan és kimért arisztokrata asszonyt, de mind tudjuk, hogy az egész csak egy álca, valójában szándékaik önérdek vezéreltek. Ebben különböztethetőek meg a gonosz emberek a pszichopatáktól – a két fogalmat gyakran összemossák -, ugyanis a gonoszság álcázása, rejtegetése és a lebukástól való félelem rengeteg feszültséget termelhet. Gonoszainkra ez nemegyszer jellemző is, még egy pszichopata személy, amellett, hogy szintén az álcázás nagymestereként léphet elő, semmiféle szorongást nem mutat akkor, mikor kiderülhetne róla, hogy milyen is ő valójában (erkölcsi fogyatékossága következtében fel sem fogja, hogy mi a gond), sőt időnként különösen élvezi is, ha a felelősségre vonás során középpontba kerülhet. A pszichopaták számára ez nem feltétlenül “vereség” (vessük ezt össze a Walt Disney gonoszok tipikus bukásjeleneteivel), hanem egy újabb ok arra, amiért érdemes kockázatos és morálisan elítélendő és félreérthető helyzeteket generálnia. Röviden: a gonosz emberekben, szemben a pszichopatákkal jelen lehet a lelkiismeretességre való képesség, ugyanakkor mindkét karakterben borzasztóan gyenge az empátiás képesség (vagy teljesen hiányzik).

4. Függővé tesznek és kontrollálnak. Ahogy Ariel aláírja a szerződést a tenger boszorkányával, lényegében lehetőséget teremt arra, hogy hatalmat gyakoroljanak felette. A Szépség és a szörnyetegben sincs ez másként. Goston, amellett, hogy egy igazi bunkó, végig azzal zsarolja Bellet, hogyha nem hajlandó hozzá menni feleségül, akkor az édesapját diliházba csukatja. A gonosztól való függőség gyakrabban “választott” (erre a legjobb példa a szépirodalmi Faust, melyben a Mephistoval kötött szövetség során emberünk egyben vállalja kiszolgáltatottságát is az ördögnek), de előfordul, hogy a véletlen alakítja így az eseményeket. A szüleinket, a házsártos szomszéd nénit, aki szoros viszonyt ápol a közös képviselettel, nem feltétlenül mi rendeljük meg, de tény, hogy függőségben lehetünk tőlük, mely által komoly hatást képesek ránk gyakorolni. Gonoszságuk ezen keresztül nyilvánul meg.

5. Intellektualizáció és manipuláció. Gyönyörű monológokat hallhatunk arról Frollotól, hogy a cigányság miért alávaló nép, vagy Hook kapitánytól arról, hogy miért is kell megölni Pán Pétert, de kis kitekintésként idehozhatjuk Anakin Skywalkert is a Star Warsból, aki azzal indokolja a “sötét oldalhoz” való átállását, hogy meg akarja menteni a szerelmét (amit persze ki is használ az őt kábító, már velejéig romlott Palpatine). Az intellektualitás természetesen nem szükséges ahhoz, hogy valaki gonosz és pusztító cselekedetekhez folyamodjon, de a bűnök állandósága, konstans volta nyomán megjelenő romokat csak úgy lehetséges elrejteni, az ezekhez kötött ideológiát úgy lehet eladni a környezet felé (és magunknak) is, ha rendelkezünk némi intelligenciával. Ezért annyira fontos eleme az igazi, nagy volumenű gonoszaink természetének az “éles ész” és ettől keltenek óriási szorongást: sosem tudhatjuk, hogy valójában mire készülnek.

6. Rajongók gyűjtése. Ahogy a nárcisztikus személyiség sem társat, hanem rajongókat keres, hőseink hasonlóképpen járnak el. Ursula a két gusztustalan vízi herkentyűjével, Jafar a papagájával, a gonosz mostoha ostoba lányaival biztosítja önmaga számára tökéletesnek látszó mivoltát. Nem meglepő, hogy ezek a “mellékes szereplők” általában buták, vagy valamilyen módon alacsonyabb rendűek, hiszen csupán hozzájuk képest élheti meg magát többnek választottunk.

7. Konfliktuskerülőek és gyávák. Elképzelhető lenne, hogy Voldemort odaálljon Albus Dumbledore, vagy Hádész Zeusz elé (Herkules), hogy bunyózzák le, ki legyen a főnök? Ki van zárva. Alanyaink olyan jellemtelenek, hogy csupán hátulról, a kesztyű felvételének kikerülésével képesek keresztül vinni akaratukat (kivétel: ha önérzetüket sértik és nem látnak más megoldást, dühből szemből is támadhatnak a tőlük erősebbre), méghozzá úgy, hogy az a lehető legkönnyebb úton valósulhasson meg, anélkül, hogy arra “válaszcsapással” reagálni lehetne. Ezért is mondjuk a gonosz emberekre általában azt, hogy: szánalmasak. A szánalom alapvetően szociális kirekesztést megtestesítő komplex érzelem, tartalma nagyjából a következő: “elutasítalak és megvetlek azért, mert csalóként akarsz érvényesülni, kizárva az együttműködést és a tisztességet, de mivel a gyengeségedet is látom, ezért valahogy sajnállak is”. (Pont ez a sajnálat használható fel arra, hogy valahogy mégis együtt tudjunk érezni velük és segíteni tudjunk rajtuk).

8. Érzékenység az autoritásra. Mindegyik gonosz szereplőnk fél egy tőle nagyobb erőtől, tekintélytől. Sir-Kán a piros virágtól, Ursula Triton királytól, de Gaston is retteg a Szörnyeteg brutális fizikumától. Ebből levonható még egy tanulság: a gonosz ellen való hatékony fellépéshez tekintélyre van szükség. A szeretet szükséges, de nem elégséges. Ahogy egy iskolai bántalmazásnál is helye van annak, hogy fentről kijelentsük: “ez nagyon nincs így rendben!”, a mesékben sem lehet csupán empátiával és rugalmassággal kezelni a kérdést.

9. Érzelem fókuszú megküzdési készség hiánya: a gonoszok szinte valamiféle “megoldandó problémahalmaznak” látják az előttük tornyosuló, általuk elutasított, őket frusztráló szituációkat. Borzasztóan erős a kontroll törekvésük, irányítani akarnak mindent és mindenkit. Általában nem tudnak elengedni, elfogadni, a veszteségekhez való érzelmi hozzáállásukat képtelenek konstruktívvá, pozitívvá alakítani. Ha az előbbiekben Sir-Kánnal példálóztam, az lehetne egy “emóciófókuszú” megbirkózás, hogy belátja: az ember erősebb nála, de nincs ezzel semmi gond, így is mehet tovább az élet. Ha valamit elvesznek tőlünk (pl. Pán Péter miatt veszíti el Hook kapitány bal kezét), szinte biztos, hogy bosszút forralnak és azt végre is hajtják, ha erre esélyt kapnak. Ez az egyoldalúság vezet sokszor ahhoz, hogy nem látnak más megoldást: hiányérzetükből táplálkozó feszültségüket csak egyféleképpen csökkenthetik: ha a gyakorlat színterén, valamit megszereznek, elpusztítanak, stb. (ez mellesleg erősségük is: a szövegelés helyett általában cselekszenek).

10. Karizma. Az itt felsorolt gonoszok, mind borzasztó erős kisugárzással vannak megáldva (ezt akár építően is használhatnák). Például, ha “szenvednek”, akkor az nagyon látszik rajtuk. Némelyiküket szinte körülveszi valamiféle magnetikus aura és igazi zavart, félelmet keltenek környezetükben. A karizma alapja pont ebben áll: az illető erőteljesen éli meg saját érzelmeit és azt képes is kifejezni környezete felé. Az említett szereplőkről, tekintetükről energiájukról szinte lerí, hogy gonoszak (ez a valóságban azért nem biztos, hogy ennyire szembetűnő).

Gondoljunk arra, hogy az utcákon nem Disney sztárok mászkálnak, akik teátrális és feltűnő gesztusaikkal felhívják magukra figyelmünket, az emberi gonoszság akár észrevehetetlen módon is felbukkanhat mellettünk.

Felhasznált irodalom:

Peck, M. S. (1997). Ördögi emberek. Az emberi gonoszság lélektana. Város fM KFt. Budapest.