Pán Péter a haverom

„Az az igazság, hogy még le kell szednem pár „tetűt” a monitorról, mielőtt ráérnék arra, hogy segítsek felhozni a szatyrokat a kocsiból” – mondta Péter, a százkilencven magas, nyakigláb „feles herceg” barátnőjének, a spáros szatyrok emelgetésében kellően kigyúrt alkarú Veronikának. Péter feles hercegként, már minden létező felsőoktatási intézmény gólyatáborában legalább egyszer lerészegedett, és nem átallott akár harminc centiméter átmérőjű vízzel megtöltött használt óvszerekkel fejbe dobálni az érkező egyetemistákat „beavatási szertartás” gyanánt. A proaktív közösségépítés a mindene volt. Ne ijesszen meg bennünket a fentebbi „tetű” megfogalmazás sem, ezzel a leírással Péter a lövöldözős játékában feltűnő, együttműködésre még asszertív fellépéssel sem buzdítható ellenséges elemekre utalt.

Veronika ezt a spontán támogatást egy heves ajtóbevágással hálálta meg. Eme indulatos reakciók igen gyakoriak voltak a kapcsolatukban, főleg akkor, amikor Veronika épp nem tudta elérni valamelyik ugyanolyan cipőben járó barátnőjét telefonon, vagy a pszichológusát, akinek elpanaszolhatta volna, hogy a pasija olyan, mint még soha máskor. Semmirekellő, infantilis dedós! Férfit akarok, nem ezt a „kapunyitási krízissel” küszködő óvodást – hangzott el a szájából. (Ezt a szakmai kifejezést értelemszerűen a pszichológusa vetette fel, aki igyekezett megértő lenni a fiú helyzetével kapcsolatban is).

Szóval kiabált a már-már neurózisba került Veronika és csapkodott. Kiabálása közben nemegyszer pár hajcsomóját is kitépte tehetetlenségben, így azalatt a négy év alatt, amennyit Péterrel eltöltött, igazán hatékonyan elsajátította a stressz kezelésének összes csínját-bínját. Megtanulta, hogy az idegbaj ugyan semmit nem old meg (és még idétlenül is néz ki, ha imitt-amott hiányzik némi anyag a frizurából), de legalább okoz annyi bűntudatot vele Péternek, hogy az szemlesütve, nagy duzzogva képes legyen elmosni a kiürült nutellás üvegeket, amiket már vagy két hónapja érlelt a spájz sötét és magányos légterében. Ilyenkor általában „jóvátette” aznapi mulasztását és bizonyíthatta társának, hogy mekkora erőfeszítésekre képes kapcsolatuk megmentése érdekében, így az őt eltartó és önálló keresetéből három albérletet kifizetni tudó Veronikának sem kellett szakítania, hiszen ebből az alapállásból úgyse lett volna reális esélye a továbblépésre.

„Akkor se lehetne kimozdítani a PC elől, ha mellette fél méterre velem forgatnának pornófilmet!” – sírta el bánatát segítőjének gyakran Veronika. A megfontolandó és jelentős profitot sejtető üzleti ötlet bár rejtett magában némi kockázatot (hiszen, ha a háttérben túl hevesek a nyögések, akkor Péter számítógépezés közben nem hallja, ha jobbról éppen egy zombi kerül elé és a távcsöves puskáját ásóra kell váltania a célból, hogy a közelharcban alul ne maradjon). Ettől függetlenül mégsem valósította meg a gátlástalan pénzszerzési aktust, annál sokkalta jobban szeretett anyáskodni és „Hát nem borzasztó?” játszmát játszogatni hasonló sorstársú barátos nőivel.

Dr. Gery, a pszichológusa gyakran megkérdezte tőle, miért is tűnik olyan felvillanyozottnak és örömtelinek, amikor nagyra nőtt partnerét szórja a legválogatottabb szitkokkal? Rejtett módon nem bíztatja őt véletlenül mégis csak arra, hogy „maradjon gyerek”, hogy utána jókat tudjon dühöngeni ezen (persze mosolyogva)?

A beszélgetések ilyenkor feszült védekezésbe torkolltak. Általában következtek a „de azért jó ember” és „egyébként is mi lenne, ha pont, akkor változna meg, amikor elhagynám” visszavágások, a szakember pedig nem győzte a jelenben tartani a folyamatot.

A lelki tanácsadó persze utálta az ilyen történeteket, mivel ő maga következetes, tudatos, lépésről-lépésre felépített és felelősségteljes módon nőtt fel, Veronika pedig kifejezetten csinos volt, így nem értette mit is akarhat egy effajta talpraesett nő egy ilyen inkompetens kis „pöcstől”. Ezt az elutasítását igyekezett felismerni magában és meg kellett, hogy értse, hogy a társkeresésben bizony nemcsak a „pozitív tulajdonságokra” vadászunk. Ezért trenírozhatjuk lényünket ugyan ilyen vagy olyan férfivá, lépdelhetünk akár a lehető legmagasztosabb és legstabilabb értékek rögös útján, ha egyesek mégiscsak vergődni vágynak, abból kifolyólag, hogy lemaradtak (vagy éppen megrekedtek) bizonyos szempontból a fejlődésben.

Pán Péter ugyan jó arc, de ha nő lennék, nem bíznám rá a gyerekemet, valószínűleg még a teáskannámat se, ha nem muszáj.

Az írás a “Pán Péter szindrómát” mutatta be, a cikk a Férfiak Klubja magazinban jelent meg.