Nem minden zárkózott férfi nárcisztikus pszichopata

Gyakran futok bele az interneten egyfajta trendbe, miszerint a nárcizmust a különböző cikkek, kommentelők “démonizálják”. Bevezetőként idéznék néhány gyöngyszemet ezek közül (természetesen név nélkül).

• “Messziről el kell kerülni őket, csak mérgezik a környezetüket.”
• “Ezek a valakik lélek nélkül születtek, teljesen hülyék, gyakorlatilag nem is tekinthetőek embernek.”
• “Úgysem tudnak szembesülni a hibáikkal, mert tökéletesnek hiszik magukat.”

Khmmm… Ezekre a felvetésekre később reagálnék.

Talán egy éve vettem a kezembe Orvos-Tóth Noémi: Egy nárcisztikus hálójában című könyvét, érdekes olvasmánynak találtam. Ő maga is külön részt szentel művében annak, hogy kiemelje: vigyázzunk arra, hogy ne váljunk önjelölt diagnosztákká! (nem pontosan így fogalmaz, de a lényeg mégis ebben áll: a hisztis kolléganő nem feltétlenül borderline, az időnként pokróc, nehezen megközelíthető férj sem biztosan patológiás nárcisztikus karakter). A könyv további részében egy házassági krízisben lévő hölgy terápiáját követhetjük nyomon, aki bántalmazó, elnyomó férje árnyékából próbál kitörni, a történet végére sikerül is neki. Hogy házastársa “nárcisztikus személyiségzavarral” küzd-e? Szerencsére ezt sem jelenti ki a kolléganő (hiszen nem is állíthatna ilyet megfelelő vizsgálat nélkül), de utal arra, hogy az illetőt főbb megnyilvánulásai, reakciói alapján valószínűleg nárcisztikusnak nevezhetnénk.

Szintén egy évvel ezelőtt Hemingway irodalmi munkásságáról tartottunk előadást, ahol elemeztem a művében előforduló markáns nárcisztikus motívumokat, karaktereket, illetve azokat az élettörténeti adatokat, melyekből következtethetünk arra, hogy ő tőle sem állt távol ez a tulajdonsághalmaz. Volt, aki lecsapott az előadás ezen elemére és később úgy forgatta ki a mondanivalómat, hogy mi “celeb, szupersztárként” jelenítettük meg a nagy írót, akiről ezen kívül semmi egyebet nem közöltünk, holott konklúziója távolabb nem is állhatott volna a valóságtól. Most is ugyanazt gondolom, mint akkor: Hemingway egyik érdeme, nagysága pontosan ez: a grandiozitás, az óriási eszmék, szenvedélyek, a hősies pátosz ábrázolása, mindezt árnyalva igen finom érzékenységgel és éleslátással. Ugyanakkor a “divatos” nárcisztikusozás miatt elképzelhető, hogy nekem is sikerült megpendítenem azokat a bizonyos húrokat, melyek már ismerősek a hallgatóságnak és nem kizárt, hogy túltoltam kicsit a biciklit: címkézzünk nárcisztikusnak bárkit, aki kicsit is előadja, megmutatja magát és ezzel zárjuk is le a kérdést, hiszen tökéletes, hiánytalan analízist alkottunk a szóban forgó szerencsésről. Ha bátrabbak vagyunk, tegyük hozzá azt is, hogy “pszichopata”.

Hadd vezessem be gondolataim két “előzetes” tanulsággal:

1. Megfigyelhető egy tendencia, miszerint a “dependens, társfüggő” hajlamokkal rendelkező emberek könnyebben válhatnak pl. egy súlyosan nárcisztikus személy áldozatává, aki egyfajta “szelf-tárgyként” használja partnerét arra a célra, hogy saját nagyságát visszatükrözze. Ők (az áldozatok) egyértelműen segítségre szorulnak és jó is, ha megteszik az első lépést.
2. Lényeges felismerni, ha hasonló helyzetbe kerülünk, van felelősségünk abban, hogy kitörjünk ebből. Mielőtt valaki áldozathibáztatással vádolna meg, most megjegyzem, NEM, nem tekintek senkit bűnösnek azért, mert akár fizikailag, akár verbálisan abuzálták, de, abban sem tudok hinni, hogyha felnőttként beleragadunk valamilyen elnyomó viszonyba, arról csak és kizárólag a szemét nárcisztikus férj/feleség tehet. Bármilyen meglepő, lehetnek előnyei az “áldozatiságnak”. Időnként végighallgatom például destruktív alkoholbeteg férjek elesett feleségeit, akik részletesen taglalják, hogy “NÉLKÜLÜK” a partner már sehol se lenne.

A “nárcisztikus” emberek elleni kampányra, a velük való megküzdésre konkrét üzletág épül. Ennek persze érzékelhetőek a társadalmi vonatkozásai. Jelen időszámításunk szerint a “sikeres, érvényesülni tudó, példaként szolgáló” emberkép nárcisztikus vonásokat sejtet. A “nárcisz biznisz” alapvetése többek között az, hogy fegyverkezzünk fel a “kártékony ellenséggel” szemben és küzdjünk meg velük. A nőket találja el elsősorban az üzenet, hiszen való igaz, a szocializációs tapasztalatok következményeképp ők vélhetően többször kerültek alárendelt szerepbe kapcsolataikban és váltak ilyen-olyan módon áldozattá, a média káros üzenetei pedig hatásosan tercelnek alá a sérelmekből fakadó feljogosítottságélménynek. Mégsem gondolom, hogy ez elég ahhoz, hogy úton-útfélen ezzel a kifejezéssel dobálózzunk.

Lassan olyannyira bevetté válik a nárcizmus fogalma, mint Freud korában a hisztéria. Ragaszkodott a saját programötletéhez, kevéssé mutatott kompromisszumkészséget? Menekülj, nárcisztikus! Megjegyezte, hogy elsóztad a pörköltet? Szedd a sátorfádat, nárcisztikus! Olyan ruhát vásárolt ajándékba, ami csak szerinte mutat jól a párján és nem kért előtte tanácsot? Mi más lenne, mint nárcisztikus? Túl sok időt tölt az edzőteremben?

Te már tudod a választ: fussatok bolondok!

Tehát a különböző pszichológiai kategóriák nem a tájékozódásunkat támogatják, hanem az önfelmentésünket: ha a pasas mondjuk zárkózott, akkor nárcisztikus pszichopata és fordítva, ha az asszony időnként kiborul, csak borderline lehet! És innentől mosom kezeim, arrivederci, nekem ezzel semmi teendőm a továbbiakban.

Szeretnék reagálni olyan meggyőződésekre, melyek ennek a szerintem “káros” folyamatnak a következményeként alakulhattak ki a fejekben”.

  1. Az érzelmileg elhanyagoló partner nárcisztikus

Az érzelmileg elhanyagoló partner sokféle személyiséggel rendelkezhet. Ugyanúgy lehet például “skizoid” (akinek a kapcsolatokkal szembeni közönye visszavonuló viszonyulása mélyén gyökeredző alapélmény). De miért ne gondolhatnánk akár arra a lehetőségre, hogy egy párkapcsolat megrekedt a “differenciálódás” fázisában és egyszerűen csak nem sikerült elmozdulni az újraközeledés irányába? És ha más kapcsolati elakadás okozza az érzelmi nélkülözést? Számtalan oka lehet tehát annak, mitől “tűnik” elhanyagolónak a másik.

   2. A nárcisztikus ember bántalmazó a kapcsolataiban

Nem feltétlenül válik elnyomóvá, agresszívvá. A nárcisztikus könnyen lehet, hogy egészséges módon használja ezt a vonását arra a célra, hogy karrierjében haladjon. Meglehet, hogy hiú társ, de magasra is emel. Néhányuk a nárcisztikus emberekre jellemző “grandiózus selfet” inkább a nyilvánosságnak tartogatja, a párkapcsolataikban működik az empátiájuk és nem lépnek át bizonyos határokat. Ezzel oszlatnám el az alábbi tévhitet:

  3. Minden nárcisztikus ember egyforma

Egyesek a munkájukban, mások a magánéletükben mutatják meg ezt az arcukat. Vannak, akik mindkét területen. Léteznek “vékonybőrű” nárcisztikusok (akik visszahúzódnak, elbújnak a reflektorfény elől, miközben vágyakoznak a csodálatra és halkan sértett kisgyerekként dacoskodnak), a “vastagbőrűek” azonban erőteljesen nyomulhatnak. Kapcsolataikhoz és a normákhoz való viszonyuk is ezernyi árnyalatot mutathat: a ragaszkodástól a teljes hidegségig, az elvtelen antiszocialitástól a társadalmi szabályokat betartó görcsösen kényszeres jellegig felfedhetőek a nárcizmus különféle megnyilvánulási formái. Még páran közülük bárkire durva és bántó megjegyzéseket tesznek, mások szülőként, például apaként olykor nagyszerűen teljesítenek (vagy felhasználják gyermeküket saját imázsuk építéséhez), a párjukkal azonban minősíthetetlen módon viselkednek.

   4. A nárcisztikus ember képtelen változni, hiszen tökéletesnek hiszi magát és nem él át bűntudatot

Valóban komoly kihívás lehet találkozni az árnyékkal, a benne élő magányos gyerekkel, a szégyennel, de sikerülhet. Persze, ez azon is múlik, hogy a “nárcisztikusság” mennyire markáns tulajdonsága az egyénnek és társul-e hozzá valamennyi lelkiismeretesség. A belátás minden nárcisztikus kliens számára komoly kihívás.

   5. A nárcisztikus pszichopata, a pszichopata borderline

A fogalmak összekeverése tipikus jelenség. A nárcisztikus nem feltétlenül pszichopata (bár lehet az), sőt nem is borderline. Ugyanakkor azt kevesen tudják, hogy egy adott személyiség is működhet különböző “szervezettségi” szinteken. Például egy “borderline” szinten funkcionáló (ez nem egyenlő a borderline személyiségzavarral!) nárcisztikus könnyen lehet, hogy egyből dühödt agresszióval esik neki a másiknak, abban a pillanatban, ha bármi kritika éri (hiszen nem képes a jót és rosszat integrálni), még egy “neurotikus” szinten működő nárcisztikus elviseli a negatív visszajelzést is, de, ha kicsit többet kap belőle a kelleténél, akkor hajlamos lehet depresszióba süllyedni. Tehát a személyiségszerveződés szintje és a karakter jellege két külön kategória.

    6. A nárcizmus rossz dolog

Nárcizmus nélkül senki nem tudná elképzelni, hogy bármit is tehet azért, hogy a világ jobb hely legyen általa. Egészséges nárcizmusunk tehát inspiratív, fejlődésre ösztönöz és kitartást, produktivitást eredményez.

   7. Nárcisztikus csak férfi lehet

Kétségtelen, hogy férfiak között gyakrabban előfordul, de a nők sem kivételek. Már csak azért is káros ez az üzenet, mert lehetőséget ad az érdekek keresztülvitelének igen manipulatív formáira, gyakorlatilag kiveszi az önérvényesítés lehetőségét a megvádolt fél kezéből. Nem vesszük észre, de valójában visszanyal a fagyi, hiszen azt állítjuk: “Bármi olyan, amit egy férfi/nő tesz és a másik számára sérelmesnek tűnik, függetlenül a sérelem mértékétől (még akkor is, ha egyszerű asszertivitásról, nem pedig bántalmazásról/bántásról van szó), az azért történik, mert az illető önző és nárcisztikus/borderline”. E gondolatmenettel alapot szolgáltatunk a zsarolásnak és paradox módon pont a másik felet tesszük áldozattá.

   8. A nárcisztikus ember maga a sátán

Attól még, hogy jellemzőek valakire nárcisztikus vonások, nem biztos, hogy személyiségzavaros. Hozzáteszem, ha az, akkor sem az Antikrisztussal állunk szemben, hanem egy vélhetően igen beteg emberrel, aki omnipotenciájával és devalválásával csupán önmagát próbálja megvédeni a külső behatásokkal szemben.

   9. A nárcisztikus “empatákra” vadászik

Az “empata” kifejezéssel elsősorban ezoterikus oldalakon, forrásokban találkozom, ha egyszerűen fogalmazzuk meg, akkor egy különleges beleérző képességgel bíró emberre utalunk általa. A legnagyobb tévedés, átverés szerintem mégis az, hogy a kiemelkedő “empatikus képességet” összemossuk a “társfüggőséggel”. Ezzel azt állítjuk:  egyesek eleve arra vannak kárhoztatva, hogy ezeknek a szörnyetegeknek a zsákmányává váljanak, hiszen “szegények” túl érzékenyek. Holott dehogyis. Empátiával is képesek lehetünk határokat állítani és következetesen kiállni önmagunkért, amiről valójában szó van az a “kodependencia” fogalma eufemizmusba csomagolva.

10. A nárcisztikus élvezi, hogy másokat kínozhat

A nárcisztikus ember nem kizárólag azért törekszik fölérendelt pozícióra, mert élvezi, hanem mert hadakozik az ellen a “csökkentértékű, szégyenteljes, érzelmileg deprivált alapélmény ellen”, amit legbelül átél. Ezzel együtt senkinek nincs joga másokat bántani. Neki sem. Ha úgy gondolunk valakire, hogy az a lelketlen bestia csupán “vérengzés közben, az áldozat jajgatásának hallatán” érzi magát elemében, akkor nem lesz számunkra biztonságosabb hely a világ, csak egy újabb vesszőparipát lovagoltunk meg, mellyel még kilátástalanabbá tehetjük eleve zavarodott helyzetünket. Ismerjük el fájdalmainkat, sérelmeinket, tanuljunk emberi kapcsolatainkból és döntéseinkből, ahelyett, hogy kizárólag életünk megnyomorítóinak felelőseit neveznénk meg. 

Felhasznált irodalom:

Gabbard, G. O. (2016): A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve, Lélekben Otthon.

Kernberg, O. F. (1993). Borderline szindróma és patológiás nárcizmus. Budapest: Animula Kiadó.

Lubit, R. (2002). The long-term organizational impact of destructively narcissistic managers. Academy of Management Executive.

Pincus, A. L., Lukowitsky, M. (2010). Pathological Narcissism and Narcissistic Personality Disorder. Annual Review of Clinical Psychology.