Nem kell újév, csak a mai nap erejében hiszek!

Tegnap este (dec. 31.) tizennyolc óra magasságában a környéken edzettem (futottam), mikor némi feszültséggel konstatáltam, hogy az egyébként sportpályának kialakított terület felét ellepték. Különböző égő vackokat dobáltak, durrogtattak és tűzijátékoztak. Mi folyik itt? Ja, igen, hogy szilveszter van. 

Nekem kapásból menekülhetnékem támadt az őrületből, de hát eldöntöttem, hogy sportolok, nekem is jogom van ott lenni, azzal kapcsolatban, hogy mások megbomlanak körülöttem, úgysem tudok semmit se tenni, így ezt a tehetetlenségemet elfogadtam.

Aztán útban az esti programra (egy stand-up comedy fellépésre mentünk, az üvöltözős, kötelességszerűen lerészegedős házibulikat direkt meg akartam úszni), a petárda durrogtatást szintén nem kerülhettem ki. Kis kitérő: gyerekkorom óta nem értem, hogy milyen élvezeti értéke lehet annak, hogy meggyújtok egy zöld “bizbaszt”, amit, ha eldobok, szól egy hatalmasat. Ezt körülbelül ahhoz hasonlítanám, mikor valaki jól végezve dolgát egy kiadós, a gyomrát megterhelő ebéd után, hadd ne mondjam, mit csinál. Majd aztán büszke magára, hogy ő erre is képes. A tűzijáték esztétikai értékével még némileg tudnék is azonosulni (bár a mértéktelen, órákon át tartó hangorkánnal kevésbé), de ezzel képtelen vagyok bármit is kezdeni. Függőkkel dolgozva, át tudom érezni, hogy mi esik jól egyébként egy pohár borban, vagy valamilyen más tudatmódosító szerben (hiszen azért használjuk, mert “kellemes”), de a petárdázás szenvedélyét, még, ha érteni is vélem (pl. minimális veszély-kis adrenalin, némi hanghatás – kompetencia élmény – mint, amikor egy csecsemő nagyjából néhány hónaposan rájön, hogyha összeüt két edényt, akkor kong – de durva, ezt én csinálom!), de azt hiszem mégis megnyugtató, hogy a petárdára soha az életben nem fogok rákattanni és nem kerülök miatta rehabra.

Amikor tartottam a programról hazafelé (mert, minek kínozzam magam hajnali 3-ig, ha fáradt vagyok? – ja, elfelejtettem, azért, mert szilveszter van), életemben nem láttam annyi “tudatosan” alkoholmámorban úszó embert (itt ezalatt azt értem: muszáj minél többet inni, hiszen szilveszter van, ez így szokás!). Csendben ücsörögve a hármas metró komfortosan kiszakadt textilhuzatán, mellettem kötözött sonkaként himbálózott két kezével három kapaszkodót markolva egy velem egykorú fiatalember. Így elnézve minket, furcsa csendéletként hathattunk az arra járok számára. De a lényegig még mindig nem jutottam el:

Nagyon szimpatikus a “névtelen önsegítő körök” által ajánlott “csak a mai nap” szemlélet, mert így NEM KELL:

– megőrülnöm attól a gondolattól, hogy 2019-ben minden megváltozik

– olyan célokat “túlfűtött” állapotomban kitűzni, amiket úgysem fogok megvalósítani, csak frusztrált és csalódott leszek attól, hogy kudarcot vallottam

– kényszeredetten összegezni 2018-at és infarktust vagy euforikus rohamot kapni, amire aztán keményen ráihatok (hiszen az összegzést az adott nap úgyis mindig megteszem arra a 24 órára vonatkozóan)

– nem kell január első napjáig várnom, ha valamin változtatni szeretnék: alapvető viselkedésterápiás elv, hogyha valamit másképp szeretnénk csinálni, akkor azt nem elsején, jövő héten, holnap, hanem MA szükséges elkezdeni, ezért, ha felkeres egy kliens azzal, hogy szeretne mondjuk egy barátnőt, az első kérdéseim egyike: Ma mit fogsz ezért csinálni? Szétnézel a társkeresők között? Leszólítasz valakit? Vágatsz egy új frizurát?, ha azzal fordulnak hozzám, hogy “józanodni vágynak”, akkor is úgy indítok: Mi ennek az első lépcsője? Meglátogatsz egy gyűlést? Veszel egy önfejlesztő könyvet? stb.

Szóval, én nem fogadtam meg semmit. Éjfélkor, a szórakoztató előadás után csendben meghallgattam a himnuszt azzal a személlyel, akitől idén sokat kaptam, majd szeretettel, kedvesen boldog új évet kívántam neki, egy órával később pedig lefeküdtem aludni, mert reggel dolgozni jöttem. Ilyen unalmasan telt a szilveszter és az éjszaka is.

Két REM fázis között elpukkant valami odakinn. Álmomban túlfújt lufinak tűnt. Reggel rájöttem, hogy csak egy piromán volt.