Mit nevezek párkapcsolati „orosz rulettnek”? 10 érv amellett, miért ne fenyegetőzzünk szakítással

„Jól gondold meg, miket mondasz. Szakítással fenyegetni olyan, mint orosz rulettezni. Egyszer elsülhet az a pisztoly.”

Semmiképp nem lenne szerencsés, ha félreértenéd az állításom: nem tartom szélsőséges viselkedésnek azt, ha valaki a párkapcsolatában fontolóra veszi az elszakadást, mint opciót. Sőt, van olyan helyzet, amiben indokolt lehet az, hogy kimondjuk: „úgy érzem, érdemes lenne átgondolnunk annak a lehetőségét, hogy külön folytatjuk az utunkat”.

Ez fájó és nehéz lépés, a vállalása pedig komoly következményekkel járhat. Nem elég, hogy nekünk kellemetlen szembesülni azzal a veszteséggel, melyet ebben az esetben mi idézünk elő, még a másik iránt tanúsított felelősségérzetünkkel is el kell számolnunk. Nem beszélve arról, hogy valamilyen stratégiára is szükségünk lehet ahhoz, hogy átgondoljuk, hogyan is lesz az a bizonyos hogyan tovább egyedül?

A szakítás alternatívája így véleményem szerint semmiképp nem bagatellizálható el és dobálható kedvszerűen, indulatainktól feltüzelve, abból a célból, hogy hatást gyakoroljunk a partnerre.

Milyen stílusban szokás a szakítás ütőkártyát lobogtatni?

Például „véglegesnek” hangzó, kategorikus formában, úgy, hogy valójában csak az érzelmeink vezérelnek bennünket („Elegem van belőled, befejeztem!”). Tűnhet határozott vészjósló fenyegetésnek, amikor tehetetlenségünkben kifakadunk és belemarunk a másikba („Ha még egyszer ezt csinálod, elhagylak!”), de előkerülhet ködös utalgatásként is, amiben indirekt módon juttatjuk a párunk tudomására potenciális, de még tudatosan meg nem megfogalmazott szándékunkat, magyarul azt, hogy a jövőt már nem kedvesünkkel képzeljük el („Ha esetleg valaki mással leszel majd együtt, vele azért ezt ne így és így közöld.”)

A példák száma természetesen végtelen.

Vizsgáljuk meg azt, hogy mit is okozunk vele a kapcsolat rendszerében, ha nem megfontolt, átgondolt alternatívaként tálaljuk a szakítást, mint opciót a másiknak. Vegyünk sorra 10 érvet (akár többet is lehetne) amellett, miért is érdemes hanyagolnod ezt a magatartást.  

1. Azt üzenhetjük vele, hogy nem vagyunk elkötelezettek a társunk irányába. Az elköteleződés önmagában felismerhető arról, hogy konfliktusaink során teljesen más „megküzdési módokat” alkalmazunk, szemben azzal, ha mindez hiányzik a kapcsolatunkból. Itt nem az ajtó bevágására gondolok egy heves összetűzés során, de a tinédzser módjára szakítgató-összejövögető párocskák románca nyilvánvalóan messze áll az elköteleződés fogalmától. Ha már valamelyikünk rejtetten azt kommunikálja, hogy „véget érhet a románc”, akkor törvényszerűen megjelenhet a bizonytalanság. Érdemes építeni rád, erre a viszonyra? Van egyáltalán közös jövőnk? Mi lesz akkor, ha még megterhelőbb helyzet elé sodor bennünket a sors és ott hagysz majd magamra az egyébként mindkettőnket érintő problémáinkkal?

Kérheted a társadtól azt, hogy „ne haragudj, de most egy napig inkább hozzám se szólj”, miközben szeretted tudja, hogy biztos lehet abban, hogy a fejedben ezzel egy időben meg sem fordul a szétválás gondolata.

(A párterápiákban gyakran használják például a „csukott ajtó” módszert, melynek lényege pont abban áll, hogy még a terápia tart, nem lehet például szétköltözni, tehát más megoldást kell találni a feszültségek kezelésére.)

2. Játszmákat alakíthatunk ki: Ha én vagyok a dominánsabb kettőnk közül és érzem, hogy te függsz tőlem jobban, majd meglebegtetem előtted a párkapcsolat felbontásának tervét, akkor elérhetem azt, hogy te alám rendelődj. Ezzel a helyzettel innentől akár vissza is élhetek, mint egy kegyetlen szülő, aki a szeretetének megvonásával bünteti a gyerekét abban az esetben, ha az nem az elvárásainak megfelelően viselkedik. „Nem engedsz el a barátaimmal bulizni? Nincs kedved összebújni velem este? Semmi gond, nem kötelező nekem itt lenni.” Ismerős?

3. Eljátszhatjuk a saját hitelességünket: Mert ugye, aki sokat beszél róla, de nem csinálja, azt hogyan lehet egy idő után komolyan venni?

4. Megrendíthetjük a másikat saját önbecsülésében és fontosságérzetében: Ha el tudlak hagyni Téged, akkor nem is vagy számomra annyira különleges (ez nem vonatkozik azokra az esetekre, amikor egyértelműnek tűnik az, hogy a kilépés az egyik legjobb megoldás, mert a partner például „brutális” dolgokat művel).

Kiegészítés: Abban az értelemben hasznos lehet ez, hogy felismerjük: elveszíthetjük a kapcsolatunkat, hiszen nem magától értetődő, hogy létezik! (Ennél az érvnél viszont visszautalok az írás elejére, ahol kifejtettem: adjuk meg a módját annak, hogyan lehet behozni témaként a szakítás lehetőségét, ne kocsmai stílusban vagdalkozzunk vele.) A fenyegetőzés vezethet idővel haraghoz is (miközben az önérzetem sérti). Felállhatok és bejelenthetem: „elég volt, riogassál mást ezzel, én lépek le!”

5. Előhívhatjuk a „gyereket”: Még akkor is megtörténhet ez, ha egyébként felnőtt módon prezentáljuk magunkat, hiszen ha igazán mélyen kötődünk valakihez és épp azt hallgatjuk, hogyan veszíthetjük el ezt a személyt, akkor lehetetlen, hogy ne törjön fel belőlünk legalább „enyhe” minőségben a partnerhez ragaszkodó, őt elengedni nem akaró kisfiú vagy kislány. Ebben az állapotban viszont nehezebbé válhat éretten beszélgetni a megoldásra váró problémákról.

6. A kapcsolat érzelmi atmoszférájába beemeljük a szorongást: Minden párkapcsolatnak van egy jellegzetes emocionális közege, ami gyakran tapintható, kivehető. Ha kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan, hogy milyen környezetben hangozhat el az „elhagylak” szöveg, akkor természetessé válhat, hogy idővel a felszín alatt kezdek el rettegni attól, hogy mikor és miért húzod majd elő ezt a gyilkos fegyvert a zsebedből. (Bizonyos körülmények között, bár ez erős megfogalmazás, akár „bántalmazásnak” is felfogható ez a viselkedés – pl. egy anyagilag kiszolgáltatott, gyermekét nevelő feleség/anya esetében, a férfi „fenyegetőzése”, cserben hagyásának felvillantása a „gazdasági bántalmazás” előszobája lehet – pl. „majd eltartalak, veled maradok akkor, ha normálisan viselkedsz!”). A szorongásom értelemszerűen rád is hatni fog. Mindebből következik az is, hogy:

7. Elveszíthetjük a spontaneitásunkat: ha fegyelmeznem kell magam, hogy mit mondhatok és mit nem, hogyan forgathatom a szemem (ha egyáltalán ezt megengedhetem magamnak), mire lépsz le és mire nem, akkor csak úgy „javíthatom a túlélési esélyeim” ebben a „veszélyes felállásban”, hogy megnövelem az önkontrollom és szabályozom magam. Gondolom, nem szükséges külön részletezni, hogy ez milyen veszteségeket hozhat magával a kapcsolat szintjén.

8. Megjelenhet a bizalmatlanság: Szóval szakítani akarsz? Netalántán van valakid? Titkolod előlem?

9. „Mini” sérüléseket okozunk a másik kötődésében: a lélektan világában ismeretes a kötődéselmélet, mely alapján, háromféle módon, mégpedig biztonságosan, bizonytalanul (ambivalensen) és elkerülően kapcsolódhatunk a partnerünkhöz. Ugyan még sosem találkoztam olyannal, aki százszázalékos biztonságos kötődéssel bírt, de az is igaz, hogy minden egyes mondat, amivel azt kommunikáljuk, hogy „elveszítheted a kötődésed tárgyát”, apró kis „gyászpillanatokat” kelthet életre a másikban. Nemegyszer emiatt indulnak nehezen az újramelegített kapcsolatok. Egyszer már megtépődött bennem a hozzád fűző szál, hogyan viszonyuljak így úgy az egészhez, ami köztünk van, hogy bízni tudjak abban, hogy mellettem leszel, hogy nem ismétlődik meg újra az a „trauma”, hogy eltűnsz az életemből?

10. Nem tanulunk meg hatékonyan konfrontálódni, „veszekedni”: Abban hiszek, hogy az összes párnak szükséges kialakítania egy közös konfliktuskezelési repertoárt. Milyen reakcióra hogyan reagáljanak, kinél hol vannak a nyomógombok, mit kerüljenek, milyen módon érveljenek hatékonyan, stb. Ezért nem ítélem el a „veszekedéseket” sem, mert nemegyszer így kezdjük el elsajátítani, miképpen meccsezzük le egymással a nézeteltéréseinket. Ezt finomíthatjuk. Számba vehető azonban pár olyan eszköz is, amivel azonnal sarokba szoríthatjuk a párunkat. Egyik ilyennek tartom a „szakítással való fenyegetést”. „Szóval ez az álláspontod? Semmi gond, akkor maradj egyedül a hülye véleményeddel!”

Összefoglalásként csak azt javasolhatom, amit a cikk elején is kiemeltem: gondold meg, mit ejtesz ki a szádon, mert a kapcsolatot nem az teszi tönkre, amit problémaként megnevezel, hanem az, milyen válaszokat adsz nehézségeidre és ezzel mit üzensz annak az embernek, aki talán (saját magad mellett) a legfontosabb az életedben.

Az írásom korábban a Jog és Pszichológia magazinban jelent meg.

jogespszichologia.hu